Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.

Minden boldogtalan család a csöndre esküszik.

Ahová, amibe születtünk, a hely, a hely története, és ahogyan ez a sajátunkkal párosul, megjelöl minket, mondjanak bármit a globalizáció igehirdetői.

Éppen az a legborzasztóbb az iparosodásban, hogy szükségszerűen menekülni kell belőle. Minden olyan rendszerben, amely tömegeket hív életre, az individualizmus az egyedüli kiút.

Talán az, hogy az ember semmi módon nem hagyja magát megtörni, fényt és levegőt enged be, elegendőt ahhoz, hogy tovább lehessen hinni a világban.

Ha nem félek, hogy megtalálom, akkor létezik, amit keresek.

Miközben próbálom megérteni az élet működését - és hogy az egyik ember miért veszi könnyebben a viszontagságokat, mint a másik -, mindig oda lyukadok ki, hogy attól függ, igent mondunk-e az életre, vagyis szeretjük-e az életet, még a silányat is, és önmagunkat, bárhogy leltünk is rá.

Fantasztikus dolog boldognak lenni, de a boldog idők elmúlnak, el kell múlniuk, mert maga az idő múlik el.

Néha olyan rosszul megy minden, hogy alig élünk, aztán rádöbbenünk, hogy alig élni is jobb a magunk elképzelése szerint, mint nagystílűen élni úgy, hogy valaki más szabja a feltételeket.

A térképen nem csak egy út van. Nem csak egy úti cél. Az önmagát széthajtogató én térképe nem vezet pontosan meghatározható helyre. A nyíl - ön itt áll - az első koordinátánk. Amíg gyerek az ember, sok mindenen nem tud változtatni. De már elkezdhet csomagolni az útra.

Szeretjük máshol keresni a gyökeres átalakításhoz szükséges tényezőt - a csodát -, pedig többnyire ott van a kezünk ügyében. Néha pedig mi magunk vagyunk a csoda.

Az a baj a könyvekkel, hogy mire kiderül, mi van bennük, már késő.

Nehéz felnőni. Furcsa, de úgy látszik, amikor a testünk abbahagyja a növekedést, érzelmileg még tovább növekszünk, ami gyarapodásban és fogyatkozásban egyaránt megnyilvánul, mert míg egyes részeink fejlődnek, más részeinket hagyni kell elsorvadni... Nincs értelme mereven ragaszkodni a méreteinkhez; a végén szűk vagy bő lesz ránk a világunk.

Mindig megtaláljuk, amit elvesztettünk, emlékezünk arra, amit elfelejtettünk, és visszatérünk oda, ahonnan elmentünk, vagy éppen fordítva, örök körforgásban. Az egész élet új esélyek sora, és amíg élünk, az utolsó pillanatig, mindig lesz újabb esély.

A könyv varázsszőnyeg, más világba repít. A könyv ajtó. Kinyitod. Belépsz rajta. De visszajössz-e?