A furfangos psziché kifog a tudatosságon. Olyan mélyre temet dolgokat, hogy már arra sem emlékszünk, volt valami eltemetnivalónk. A testünk emlékszik rá. Neurózisaink emlékeznek. De mi magunk nem.

Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.

Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az igazi érzéseinket, ne ferdítsük el, ne is hárítsuk át valaki másra. Mert nem úgy szokott-e lenni, hogy mindig ugyanaz bőg vagy dühöng, míg a másik megőrzi hűvös, szenvtelen nyugalmát?

Aki hozzám hasonlóan azt hiszi, hogy a psziché nem bomlásra, hanem koherenciára törekszik, az könnyen belátja, hogy az elme nem válogat az eszközökben, ha megnyilvánulásával ezt a törekvést segíti.

A megbolondulás egy folyamat kezdete. Nem a vége.

Az élet nagy dolgait sosem tervezzük.

Szeretni jó, de a módját tanítani kell. Föl akarunk állni, járni akarunk, de kell valaki, aki fogja a kezünket, segít megtartani az egyensúlyunkat, terelget, és fölemel, ha elesünk.

Érzelmekből sosem elég, mégis sokan és keményen dolgozunk azon, hogy a lehető legkevesebbet érezzük. Érezni ijesztő.

Elvárni valakitől, hogy tegye félre az érzelmeit, annyi, mint arra kérni, hogy szűnjön meg létezni.

A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.

Az emlékezetvesztés egy módja annak, hogy megbirkózzunk a sérüléssel.

Az örökbe fogadott gyerek nem válik hirtelen családtaggá - sem az örökbe fogadó szülők, sem az újra meglelt vér szerinti szülők családjában.

Miért van az, hogy a legkevésbé eredeti mondatot akarja mindenki hallani? A "szeretlek" már megszámlálhatatlanul sokszor elhangzott, mégis, amikor kimondjuk, olyanok vagyunk, mint az ősember, aki talált egy szót, és imádattal kezdi tisztelni.