Isten nem azt várja tőlünk, hogy gyónjunk, hanem hogy megmérkőzzünk vele.

Hogy van az, hogy egyik nap az élet rendezett, elégedettnek érzed magad, talán kissé cinikus vagy, de alapjában mégis elégedett, és aztán, minden figyelmeztetés nélkül, egyszer csak a szilárdnak hitt talaj meginog, szétnyílik a lábad alatt, és hirtelen egészen máshol találod magad, olyan helyen, melynek pontos helyrajzát nem ismered, s a szokások teljesen idegenek.
Az utazónak legalább választása van. Aki útra kel, tudja, hogy a dolgok nem lesznek olyanok, mint otthon. A felfedező előre tudja ezt. De mi, kik csupán a véráramok útjait járjuk, s bensőnk egy-egy városára váratlan bukkanunk, nem tudunk felkészülni.

Isten és Ördög között valahol ott bújik a szenvedély, hozzá az utat megtalálni könnyű, visszajutni rajta nehéz.

Ha biztos a kezünk, és kristálygömbbe meredünk is, nem tudjuk úgy uralni a világot, ahogy szeretnénk.

Azért élvezzük a szerelmi kínok enyhülését, mert tudjuk, az csupán időleges?

Reménytelen a szív, mely paradoxonokból él; vágyakozik a szeretett után, de titokban megkönnyebbül, amikor a szeretett nincs vele. Eleped, ha az éjszaka jő, kétségbeesetten jelre vár, ám reggel az étkezőasztalnál higgadt önfegyelmet mutat. Bizonyosságra, hűségre, szenvedélyre vágyik, de mindent, mi drága neki, kockára tesz.

A szerencsejáték nem bűn, ember voltunk egyik kifejeződése csupán. Kockáztatunk. Van, aki a játékasztalnál teszi, van, aki nem. Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik.

Mindegy, mit mondanak a papok, találkozhatsz Istennel akkor is, ha nem kelsz korán. Találkozhatsz Istennel akkor is, ha csak lustán elheversz a templomi padon.

A nehézség emberi találmány, mert az ember nem élhet szenvedély nélkül.

Álmainkban néha megpróbáljuk kiküzdeni magunkat a vágyak tengeréből, és felmászunk Jákob lajtorjáján, fel arra a bizonyos rendezett helyre. Aztán emberi hangok ébresztenek, és megfulladunk.

Olyan, hogy bizonyos mértékű győzelem, nincs. Minden egyes győzelem új haragot, új legyőzött és megalázott népet hagy maga után. Újabb helyet, melyet őrizni, védeni és félni kell.

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

A test mindenáron ragaszkodik az élethez. Még önmagát is hajlandó felfalni. Ha nem adnak ennie, kannibállá válik, és saját zsírját, izmát, végül csontjait falja fel.

Mindig a szívünk az áruló, az késztet sírásra, az temetteti el velünk barátainkat, mikor pedig jobb lenne továbbmenetelnünk. A szívünk miatt émelygünk éjszaka, és gyűlöljük azt, ki épp vagyunk. A szívünk énekli a régi dalokat, az hozza vissza a meleg napok emlékét.

A szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek rád, s ismét kiválthatod.