A gyerekek új energiákkal teli energiaforrásként hatnak egy lemerült világban - aztán amint lehet, ők is a rendszer részeivé válnak, és még fel sem ocsúdhatnak, már ők is elvesztik erejüket.
Egy új kormány kápráztasson el és ejtsen ámulatba.
Pusztítás, erőszak, mészárlás, éhínség, csak a fájdalom kordában tartására szolgáló szavak. Kulcsszavak, melyekkel a fájdalmat páncélszekrénybe zárjuk. Háborút leíró látványos szavak.
Bárcsak szent lennék és angyal óvná léptemet, akkor a tűzbe ugorhatnék, és hamuvá porlaszthatnám minden bűnöm.
Ünnepeinken és munkanapjainkon valahogy langyos nép vagyunk. Nem sok dolog érinti meg a szívünket, de sóváran vágyjuk az érintést. Nyitott szemmel fekszünk a sötétben, és várjuk, hogy az éjszaka megnyissa kapuit, hogy látomást mutasson. Gyermekeink bensőséges szeretete mélységesen megráz bennünket, de azért gondosan ügyelünk arra, hogy ők is éppolyan felnőttekké váljanak, mint mi. Langyosakká.
Ha az ember másnak dolgozik, akkor legjobb, ha olyan főnöke van, aki soha nincs jelen.
Talán minden szerelmi történet ilyen. Nem egyenlő felek közötti szerződés, hanem olyan álmok és vágyak kitörése, amelyek nem találnak maguknak kiutat a mindennapi élet normális menetében. Csak dráma lehet a vége, és amíg a tűzijáték tart, az ég is elveszti természetes színét.
Nehéz elgondolni, hogy a mai nap soha nem jön el többé. Hogy az idő mindig most, a hely pedig itt, és soha egyetlen pillanatban sincs második lehetőség.
A boldogság felnőtt szó. Egy gyerektől nem kell megkérdezni, hogy boldog-e, látszik rajta. Vagy boldog, vagy nem boldog. A felnőttek azért beszélnek arról, hogy boldogok, mert javarészt nem azok. A boldogságról beszélni olyan, mintha az ember a szelet próbálná megragadni. Sokkal egyszerűbb, ha az ember csak hagyja, hogy az egész testét átjárja.
Azt mondják, minden hópehely más és más. Ha ez igaz, hogy nem áll meg a világ? Hogy tudunk térdelésünkből ismét talpra állni? Hogy tudjuk kiheverni ezt a csodát?
Úgy, hogy felejtünk. Nem tudunk észben tartani túl sok dolgot egyszerre. Csak a jelen létezik, és nincs mire emlékezni.
Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Egyik évből a másikba kockázzuk át mindazt, amit szeretünk. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.
Számít az, ki ellen veszítünk, ha egyszer veszítünk?
Régebben azt gondoltam, a sötétség és a halál feltehetőleg egy és ugyanaz. Azt gondoltam, a halál a fény hiánya. Hogy a halál nem más, mint árnyékvilág, ahol az emberek ugyanúgy vesznek, eladnak és szeretnek, mint általában, csak éppen kevesebb meggyőződéssel. Az éjszaka időlegesebbnek tűnik, mint a nappal, főleg a szerelmesek számára, és valahogy bizonytalanabbnak is. Ebben az értelemben jól összegzi életünket, ami szintén időleges és bizonytalan. Nappal erről megfeledkezünk. Nappal megállás nélkül, rendíthetetlenül megyünk. Ez a bizonytalanságok városa, ahol az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok. A halál lesz majd ilyen. Állandóan felismerünk majd arcokat, amiket soha azelőtt nem láttunk. De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz. Az egyik időleges, a másik nem.
Félelem és nemiség között félúton valahol ott a szenvedély.
A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. Milyen választásom lehet e széllel szemben, mint hogy felhúzom a vitorlát és beveszem az evezőket?