Amikor azt hangoztatja valaki, hogy a költészet fényűzés, valamiféle szabadon választható extra, csak a tanult középosztály kedvtelése vagy lényegtelen adalék, iskolában nem is kell tanítani, ha tehát hasonló szamárságokat hallok a versek, a költészet szerepéről az életünkben, akkor mindig gyanús, hogy az illetőnek túl simán ment minden. A küzdelmes élet küzdelmes szavakat kíván - költészetet.

Ami rajtunk kívül van, bármikor elvehető. Csak az lehet biztonságban, amit belül őrzünk.

A széppróza és a vers gyógyír, orvosság. A valóság előidézte szakadást gyógyítja a képzelet szövetén.

Kétféle irodalom létezik; az egyiket mi írjuk, a másik minket ír. Amelyik minket ír, veszélyes. Oda jutunk, ahová nem kívánkozunk. Azt nézzük, amit nem szeretnénk látni.

A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy - akárcsak egy ajtót - kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk.

Csak akkor érdemes a legokosabbat csinálni, ha kicsi a tét. Az életünket megváltoztató döntéseknél kockáztatni kell.

Ha az ember gyerekként nem számíthat megbízható módon szeretetre, azt fogja hinni, hogy a szeretet alapjában véve megbízhatatlan.

Szeretni élénk színekkel lehet. Sosem vágytam fakó változatra. A szeretet méregerős. Sosem kívántam felhígítani. Nem ijedtem meg a hatalmasságától, de fogalmam sem volt, hogy olyan megbízható is lehet, amilyen a nap járása. Hogy a szeretet naponta meg tud virradni.

Minden könyv palack, benne üzenettel. Csak ki kell nyitni.

Begyógyulnak a sebeink, ha szeretnek és szeretünk. De ha magunk alkotunk titkos társaságot, és megszállottan keressük azt a másik "egy"-et, akit esetleg be tudnánk fogadni, akkor szükségszerűen csalódni fogunk, és elmarad a gyógyulás.

Az ember mindenhová magával viszi a kínjait. Lelkileg sokkal hosszadalmasabb elszakadni valahonnan, mint fizikailag.

Az irodalom mindenkié. Nem igazgatják kereskedelmi érdekek, és nem lehet a gyors haszon reményében kifosztani.

Az idő a külvilág ura, neki köszönhető, hogy nem egyszerre történik minden. De belső világunkban úgy tudunk megélni múltbéli eseményeket, mintha a jelen pillanatban történnének meg.

Az alkotó munka áthidalja az időt, teremtő ereje nem függ tőle. Ha kötné az idő, más korok művészete csak történelmi szempontból, kordokumentumként keltené föl az érdeklődésünket. De minket azért érdekel a művészet, mert mindenkori önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Itt és örökké.

Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.