A szívünket nem zárhatjuk el az élettől, de megtaníthatjuk arra, hogy a véletleneken felülemelkedve, töretlenül szembe tudjon nézni a fájdalommal.

Azt hittem, immár tudom, mi a szerelem, bölcsnek véltem magam, megvigasztalódva, új szemmel néztem a világot, úgy éreztem, közelebb kerültem az élethez, és mélyebben részesülök benne. Most azonban ennek is vége lett, eltűnt a tisztaság, a vigasz, a derű, csak a vihart és a lángolást éreztem, a szívem ujjongó remegéssel megadta magát, nem érdekelte már az élet, csak arra vágyott, hogy saját tüzében hamvadjon el.

A sors igazságtalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is: nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vigaszt is nyújthatunk.

Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat.

Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki - de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét.

Hogyan történhetett, hogy miközben reggelenként ágyunkban térdepelve vagy éjszakánként gyertyafény mellett elköteleztük magunkat a Jónak, a Fényességnek, Istenhez fordultunk és szentül fogadkozva hadat üzentünk a bűnnek és a Gonosznak, alig néhány órával később nyomorultul elárultuk iménti, szent fogadalmunkat és elhatározásunkat...?

Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!

Ha az ember megtalálja az álmát, könnyű lesz az útja. De nincs örökké tartó álom, mindegyiket újabb váltja fel, és egyiket sem szabad fogva tartani.

Ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik.

Az emberek most azért félnek, mert sohasem tettek hitet önmaguk mellett.

Mert az ember a legnagyobb és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszi, ha természetadta képességeivel önmaga megvalósítására törekszik. Ezért mondtam régebben olyan gyakran neked: ne a gondolkodó vagy az aszkéta példáját másold, hanem légy önmagad, törekedj önmagad megvalósítására!

A szeretetben meg kell lennie az erőnek, hogy önnön bizonyosságát megtalálja. Attól kezdve már nemcsak vonzódik: maga is vonzani kezd.

Számtalan barát vett körül tündöklő életemben; most, hogy elködösült, nem látszik egy sem.

A szerelem nem kér, nem követel. A szerelemnek olyan erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor már nem vonzódik, hanem vonz.

Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.