Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.

A művészet finom és érzékeny hártya közöttünk és a világ szíve között, és persze jobb, ha az embert vékony hártya borítja, nem pedig páncél.

Semmi értelme az emberi gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül.

Az ember azonban nem csupán önmaga, hanem egy olyan egyszeri, egészen különös, minden esetben fontos és figyelemre méltó pont, melyben a világ jelenségei keresztezik egymást - csak egyetlenegyszer és soha többé úgy, ahogy épp akkor. Ezért fontos, örök és isteni minden ember története, ezért csodálatos és minden pillanathoz méltó minden ember, ameddig csak él.

Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük.

Nagyon sok jóravaló ember van, akik szüleiktől vagy őseiktől épp elég gonoszságot örököltek, és mégis jók maradtak. Ezt már nem tudja megvizsgálni a tudomány. A jó nevelés, az erős akarat számomra biztosabb valami, mint az öröklődés. Ami jó és helyes, azt tudjuk vagy megtanulhatjuk, és ehhez kell tartani magunkat. De hogy mi van bennünk esetleg őseink titkaiból, azt senki nem tudja pontosan. Jobb is, ha nem számolunk vele.

A kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak.

Úgy élj e világban, mintha nem benne élnél, tiszteld a törvényt és állj fölötte, légy gazdag, ám higgyenek koldusnak, s ha kell, könnyű szívvel dobd el mindened - a nemes életbölcsesség e népszerű és számtalanszor kinyilvánított elvárásainak csak a humor tud eleget tenni.

Mindig az győz, aki szeret, nem az, aki többet tud.

Hosszú ideje minduntalan csupa apró, vacak darabra esett szét élete, ha visszatekintett rá. Hosszú, végigjárt szakaszra nézett most vissza, egész házasságára, és az úgy jelent meg előtte, mint egy hosszú, sivár, megunt országút, ahol egy férfi egyedül vonszolja magát a porban súlyos terhekkel megrakva.

Piszkáltál már kötőtűvel faliórát? Én igen, és eközben egyszer csak elszabadult a pokol, az idő csörtetve lepergett, a mutatók versenyt futottak a számlapon, irtózatos zakatolással, őrült iramban, pertissimo kergetőztek körbe-körbe, mígnem az óra kilehelte a lelkét. Mostanában nálunk is így van: a nap és a hold egymást űzve rohan az égen, mintha ámokfutók volnának, a napok kergetik egymást, s az idő úgy elrohan, mintha egy lyukas zsákból peregne ki.

A halál ellen nincs szükségem fegyverre, mert nincs halál. Egyvalami van csak: a haláltól való rettegés, ez gyógyítható, de fegyver nincs ellene.

Ahhoz, hogy létezzen pusztulás és újjászületés, lennie kellene lentnek és fentnek. Lent és fent viszont csupán az emberi agy szüleménye, és csakis az illúzió hazájában létezik. Minden ellentét, fekete és fehér, jó és a rossz csalóka ámítás csupán.

A kimondott gondolat mindig halott.

Érzéseiket, tetteik súlyát és következményeit csak jó, határozott életű emberek látják tisztán, akik hisznek az életben, és egyetlen olyan lépést sem tesznek, amelyet holnap vagy holnapután megbánnának.