A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.

A házasság rózsás iga. Aki belédugja a fejét, véli, hogy rózsákba dugta. Rózsák leperegnek, lekopnak, s az iga marad. Józan szemmel ez tisztán látható, s voltaképpen nem házasodik senki, hanem egy nőt vesz el.

A világ szemében én csak kép vagyok. Egyiknek színes, másiknak csak árnyék; mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő élete érdekeit szolgálom, mint a citrom vagy a szőnyeg vagy a gyertya vagy egyéb tárgyak, amelyek a boltban megvehetők és használat után elvethetők.

Dicsőség vágya: kép lenni mulandó szemek mulandó tükrében.

Csak az az óra a miénk, amelyikben jól érezzük magunkat, a többi az ördögé.

Az én életem gyötrő nyugtalanságok láncolata volt olyasmikért, amiket ha elértem, nem voltak arányban az értük szenvedett gyötrelmekkel.

Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá - akkor a könnyein át mosolyog.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk. Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:
- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Mert olvasni is jó, meg aludni is jó. Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség; mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben; és ez is gyönyörűség.

A házasság többnyire azért szerencsétlen, mert a nő elfelejti, hogy angyal. A férfi pedig még azt is elfelejti róla, hogy nő.

Az emberi lélek nem olyan, mint a befagyott tó a magányában sem. Sőt éppen a magányban bontakozik ki, mikor csakis magával foglalkozik. Aki visszavonultan él, nagyobb világokat fedez fel, mint aki utazik.

A szenvedés az az embernek, ami a ruhának a mosás. A ruhát hidegbe vetik, sulykolják, forrázzák, csapkodják, lúgozzák, öklözik, facsarják, szárítják, mángorolják, tüzes vassal is egyengetik, míg végre megtisztul. A földi szenvedések is ilyenek.

A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Aki nem anyai szív mellett nőtt fel, aki nem a feleség szíve melege mellett éli az életét, aki a maga szívére nem ölelhet gyermeket, aki nem halna meg senkiért, hogy megmentse, az olyan ember élete nem teljes. Mintha olyan országban élne, amelynek nincsen Napja.