A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit! Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendű ember, ugye hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjű embert. Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig.

Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak.

Az okos madarász annak a madárnak sípol legszebben, amelyikre legjobban fáj a foga.

Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.

Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

A kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.

A fiatal női arc... csodálatos, micsoda színváltozások játszanak rajta! Az égboltozaton is örökké változnak a felhők, és soha nincs két egyforma hajnal és két egyforma napenyészet. De a női arc az égboltozatnál is változatosabb. A lélek áttetszik rajta. Az arcuk könyv, amelynek borítékán átsugárzanak a mondatok. És a mondatokat csak az érti meg, akinek szólnak.

Én csak egy méltóságot ismerek: ha valaki megérdemli az ember nevet.

Micsoda semmiségek izgatnak, nyugtalanítanak, kínoznak sokszor bennünket! Véljük, hogy a világ tengelye kifordul a sarkából. Pedig ha ugyanaz mással történik, csekélységnek látjuk. Sőt a magunk izgalmai is, ha feljegyezgettük volna gyermekkorunktól kezdve, ma olvasva... Az idő végtelenségében minden eltörpül, amit ma nagynak látunk.

Amit elolvasok és elfelejtem, egyszer sem volt érdemes elolvasnom.

Az igazi műalkotást az különbözteti meg a talmitól, hogy elfelejteni nem lehet. Véremmé vált, él bennem mindhalálomig.

Az írónak úgy kell dolgoznia, mint az egyiptomi balzsamozóknak: be kell balzsamoznia a mesét az örökkévalóságnak.

A műalkotás egy szép rezgésnek a megörökítése. Egy lelki mámor feledhetetlenné tevése.