Az is elhibázása az életnek, ha minden munkánk és gondolatunk a vagyonszerzés. Gyűjtünk először azért, hogy a hét sovány esztendőre meglegyünk. Gyűjtünk aztán, hogy bőségben éljünk, azután hogy gyermekeinknek ne kelljen dolgozniuk, s még azután is gyűjtünk, mert megszoktuk, mert a célt elfelejtettük. Már nem azért gyűjtünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy gyűjtsünk. És gyűjtünk, gyűjtünk: nincs semmi gondolatunk, semmi vágyunk, cselekvésünk, csak a gyűjtés, a pénzszaporítás. Végre a halál lerántja a kezünket a pénzes zacskóról.

Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná:
- Bolondul éltem!
Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyűjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál.
Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb.
Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért.

Minden adósság rablánc a nyakadon - a nyakadon, lábadon. Ha nem szorít is, nyom.
Csak egy adósság az, amely nem köt, hanem ha kötött voltál is, megszabadít, amely nem nyom, hanem fölemel - ha a gonosznak gonosz tettét hagyod megfizetetlen.

Egy buborék, mely száz évig élhet.
Ez volna az emberi élet?

Ha bizonyosak lehetnénk január 1-jén arról, hogy december 31-én meghalunk...
Milyen más lenne a gondolkodásunk, munkánk, magunk viselete!
Mennyi sok izgalmat ismernénk haszontalannak!
Mennyi sok emberre néznénk több szeretettel!
Milyen hálásak lennénk csak egy szép napos időért! Egy jó vacokért! Egy tányér ételért!
Milyen érdeklődés nélkül olvasnánk a politikát, börzét és nyílt téri nyilatkozatokat!
Milyen érdeklődés nélkül néznénk sok nyargalást, tülekedést, kiskalapácsot és nagykalapácsot, irigy nyálat és dühtajtékot, furkósbotot, rendjelet, rózsaszín levelet és selyem nyakkendőket. Pénzolvasást és telekkönyvi táblázásokat. S tovább is így.

Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkű és nyugodtszemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.

Más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi utitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.

Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajjon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni?

Némely felfogás, mintha vasból volna verve, hajlíthatatlan.

Az ész dolgai, azok mind hidegek, s akármilyen okosságok is, mind csak nyugtalanság, elégedetlenség. Csak az a mienk, ami a szívünké!

Az az asszony, amelyik elvált az urától, olyan, mint a virágzó faág, amelyik letörött a fáról, leesett a földre. Nem érdemes fölvenni többé.

Az ember az omladékban is a régi épületet látja. A virág csak virág, ha elhervad is. Az álom szép, ha elszállott is...

A hazugság szenny az emberi lelken! A bűnnek védelme! Az igaz ember, ha bűnt követ el, megvallja. Azt mondja magában: bűnt követtem el, szenvednem kell érte. A bűnért mindig meg kell szenvedni. Isten törvénye ez. A szenvedés lelki mosdás. Vállalni kell a szenvedést, bátran, hősiesen, mert a lélek tisztasága az első minden elsőségek között.

Az ember arca a lélek virága! Aki az arcot megüti, a lelket üti meg! A lélek pedig Istenből való részünk; örökkévaló!

Az egyenlőség érzése velünk születik. A gyermek csak a korkülönbség szerint osztályozza az embereket.