Nincs a világon olyan szeretet, amely teljességgel érdek nélkül való. Akármilyen keveset, de várunk valamit viszonzásul azért, amit adunk.

Megint az ismerős régi fájdalom: azt hitte, ez egyszer elérte azt a régiót, amelyben a szeretett lény nem okozhat fájdalmat, mert nem remélünk tőle már semmit.

Csak ami keveset számított az életében, ami a legkisebb helyet foglalta el benne, csak abban maradt némi édesség; kialakulatlan barátságok, szerelmek, amelyek nem értek rá megkeseredni.

Mindennél jobban iszonyodik az álmatlanságtól: mikor ott fekszik a sötétben, úgy érzi, tehetetlenül ki van szolgáltatva a képzelet minden fúriájának és az agy minden kísértetének.

Olyan pillantással, mint amelynek hívására egyszer nem feleltünk, soha többé nem találkozunk, és olykor egész életünket a keresésével töltjük. Ó, a fiatalság őrülete ez, az hiheti csak, hogy későbbre halaszthatja a boldogságot, és hogy a boldogságra mindig rátalál!

Nem, nem a szándék szüli a bűnt, hanem a szándék hiánya.

Mindannyian, férfiak, asszonyok, gyengédek vagyunk, ha mi szeretünk, és sohasem vagyunk gyengédek, ha bennünket szeretnek.

Az emberek többségének előzékenyen kihagy az emlékezete, és ez teszi lehetővé, hogy békében éljenek. Mindaz, amiből életük szövedékét szőtték, egyszerűen megszűnik a számukra.

A legközepesebb tehetségű emberek is bizonyos nagyságra tesznek szert a pusztító erejük által.

Nem, nem igaz, egy szerelemnek soha nincsen teljesen vége... Gyűlölnöm kellene őt, de lenyűgözve tart a fájdalom, amelyet okozott nekem.

A félelem a bölcsesség kezdete.

Önmagunk elfogadása, ez készteti legjobbjainkat, hogy önmagukkal szembeszálljanak, de nyílt sisakkal, csel nélküli csatában. Ezért van az, hogy gyakran éppen ezek a felszabadultak térnek át a legszigorúbb vallásra.

Minden perctől új gyönyört kell kapnunk, mást, mint amit addig élveztünk.

Hiszen olyan édes lehet: egy nevet mondogatni, mindig ugyanazt a keresztnevet, valakiét, akihez teljes szívünkkel tartozunk. Már csak a gondolat is, hogy él, lélegzik, esténként karjára hajtja fejét, elalszik és hajnalban felébred, ifjú teste előtt meghátrál a sötétség.

Egy sort sem kapok tőle, hogy megkönnyítené az életemet! Majd belehalok már; minden pillanatban azokra a szavaira kell gondolnom, amelyeknek a legjobban örültem; addig ismételgettem magamban, hogy végül már azt sem tudom, csakugyan mondta-e őket.