Néha a legfurcsább ötlet, a legképtelenebbnek tetsző gondolat is oly erősen befészkeli magát az agyba, hogy az ember végül már megvalósíthatónak képzeli... Sőt: ha az ilyen ötlet erős, szenvedélyes kívánsággal párosul, akkor az ember végzetszerűnek, elkerülhetetlennek, a sors rendelésének tekinti, és lehetetlennek tartja, hogy meg ne valósuljon.

Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.

Egy társadalom civilizáltságának mértékét a rabokon lehet lemérni.

Az orosz nő hamar megcsúnyul, szépsége múló tünemény, s ennek oka nemcsak bizonyos néprajzi sajátságokban rejlik, hanem abban is, hogy az orosz nő fenntartás nélkül szeret, s ha szeret, mindenét egyszerre odaadja; a pillanatot és egész életét, jelenét és jövőjét; takarékoskodni nem tud, nem gazdálkodik javaival, szépségét mindenestül odaadja annak, akit szeret.

A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.

A fennhéjázás teljes hiányában nyilvánul meg az igazi rendes ember, aki feltétlenül megbecsüli és megbecsülteti magát a maga helyzetében, akármilyen legyen is az, s bármit mérjen is reá a sors. Hogy valaki a maga helyzetében a kellő önbecsülést mutassa, rendkívül ritka a világon, legalább olyan ritka, mint az igazi méltóság...

Talán jobb is, hogy sértegetnek az emberek: legalább megmentenek attól a szerencsétlenségtől, hogy szeressem őket.

Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt...

A szerelem - isteni titok, minden avatatlan szem előtt rejtve kell maradnia, bármi történik is! Annál szentebb, annál drágább lesz ettől!

Ha nekem családom van gyerekkoromban, akkor én most nem ilyen vagyok, amilyen. Ez gyakran megfordul a fejemben. Mert hiszen akármilyen rossz is a családban, mégiscsak a szüleivel él az ember, nem idegenekkel, nem ellenségekkel.

Az ember könnyelmű és ellenszenves lény, és a sakkozóhoz hasonlóan talán éppen a cél elérésének folyamatát szereti, nem pedig magát a célt. És ki tudja (kezeskedni nem lehet), hátha ezen a világon minden cél, amely felé az emberiség törekszik, csakis az elérés szakadatlan folyamatában, más szóval magában az életben rejlik, nem pedig a tulajdonképpeni célban, amely természetesen nem lehet más, mint a kétszer kettő négy, vagyis egy képlet, csakhogy a kétszer kettő négy már nem az élet, uraim, hanem a halál kezdete.

Általában mindig utáltam azt mondani: "Bocsásson meg, papa, többé nem teszem" - de nem azért, mert nem lettem volna képes rá, hanem ellenkezőleg, talán éppen azért, mert túlságosan is képes voltam rá; de még mennyire!

Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm.

Könnyebb hősnek lenni egy másodpercig, egy óráig, mint néma heroizmussal viselni a mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke, hétköznapi életet, végzed a munkát, amelyért senki sem dicsér, amelynek hősiességét senki sem veszi észre, amellyel nem kelted fel senki érdeklődését magad iránt, aki elviseli ezt a szürke hétköznapot és mégis ember marad, az igazán hős.

A mély bánat többnyire hallgatag és rejtezkedik.