A szépség szereti az árnyékot, árnyékban születik a kísértés.

Kívülről is látszik: a gyerek elhasználja a szüleit, elnyüvi az idegeiket, erejüket, életüket - mindent önmagára használ, s amint semmi sem maradt belőlük, egyszerűen elhajítja a szemétbe a kiürült papát és mamát, és kész. Belülről nem így néz ki: nem felfal, hanem magába szív. És nem sárga ürülékké, nem bélsárrá változik minden perc, amit vele töltesz. Tévedtem. Minden óra benne marad, ezernyi sejtté változva. Látod minden vele töltött idődet, minden erőfeszítésedet benne - tessék, itt van, nem tűnt el. A gyerek belőled lesz, és minél többet adsz neki magadból, annál drágább neked.

A hazugságban egyetlen dolog kényelmetlen - jó emlékezetet igényel. Hazudni olyan, mint kártyavárat építeni: egyre óvatosabban kell rakni a lapokat, le nem véve a szemed a bizonytalan konstrukcióról, amire alapozod az építményt. S ha nem veszed számításba a korábban felhalmozott hazugság legapróbb részleteit, minden összeomlik. Van még egy sajátossága a hazugságnak: egy kártyalap sosem elég hozzá.

Nem számít, hogy tévedett a részletekben, hogy a munka, aminek az egész rövid életét szentelte, egy hajítófát sem ért. Az a fontos, hogy ő hitt benne. És kiderült, hogy lehetséges. Látta a jövőt. Tudta, hogy az ember halhatatlanná válik.

A sors csak úgy magától nem létezik, el kell jutni hozzá.

Gyakran előfordul, hogy az álmunkban zseniálisnak tetsző gondolat felébredvén értelmetlen szózagyvaléknak bizonyul.

A félelem és a rémület egyáltalán nem ugyanaz. A félelem ösztönöz, cselekvésre késztet, találékonnyá tesz. A rémület megbénítja a testet, megdermeszti a gondolatot, azt veszi el az emberektől, ami emberi bennük.

Kevés a férőhely a paradicsomban, csak a pokol kapui vannak tárva-nyitva bárki számára.

Vannak dolgok, amiket nem akar megtenni az ember, megfogadja, hogy nem teszi meg őket, megtiltja magának, aztán váratlanul maguktól megtörténnek. Meggondolni sincs érkezése őket, megkerülik az agyközpontot: megtörténnek, s kész, s csak az marad, hogy csodálkozva nézi és győzködi magát az ember, hogy ebben semmi vétke nincs, ez csak úgy magától történt meg.

Akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy egész életében a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.

A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.

Az életben semmit sem lehet félszívvel csinálni. Nem lehet kokettálni a sorssal, folyton azt ígérni, hogy majd kicsit később, a következő alkalommal teljesen a tiéd leszek... talán nem is lesz újabb alkalom.

Mennyivel könnyebb meghalni azoknak, akik hisznek valamiben! Azoknak, akik hisznek abban, hogy a halál nem mindennek a vége. Azoknak, akiknek a szemében a világ fehérre és feketére válik szét, akik pontosan tudják, mit kell tenniük és miért, akik egy eszme, egy hit fáklyáját tartják a kezükben, és annak fényében minden egyszerűnek és érthetőnek tetszik. Azoknak, akik semmiben sem kételkednek, akik semmit sem bánnak. Az ilyenek könnyen halnak meg. Mosolyogva halnak meg.

De mindig úgy érzi az ember, hogy őt semmilyen baj nem érheti, a golyók elrepülnek mellette, a betegség elkerüli. Az öregkori halál meg olyan távol van, hogy gondolni se érdemes rá. A halandóság tudatában nem lehet élni. El kell feledkezni róla, és ha efféle gondolatok mégis megkörnyékezik az embert, el kell űzni, el kell fojtani őket, máskülönben meggyökereznek az agyában, növekedésnek indulnak, és gyilkos spóráik megmérgezik az életét annak, aki megadja magát nekik. Nem szabad arra gondolni, hogy te is meg fogsz halni. Abba bele lehet tébolyodni. A tébolytól csak egyvalami menti meg az embert - a bizonyosság hiánya. A halálraítélt élete, aki tudja, hogy egy év múlva kivégzik, az olyan halálos beteg élete, akinek az orvosok megmondták, mennyi ideje van hátra, a hétköznapi ember életétől csak egyvalamiben különbözik: az előbbiek pontosan vagy körülbelül tudják, hogy mikor halnak meg, a hétköznapi ember viszont mentes ettől a tudástól, és ezért érzi úgy, hogy örökké élhet, noha akár másnap egy katasztrófában az életét vesztheti. Nem a halál a rettenetes. Hanem várni a halált.

Nem, nincs értelme az álmodozásnak, nincs annak helye az új világban, abban minden lépésnek elképesztő erőfeszítés és kínzó fájdalom az ára. Azok az idők végleg elmúltak. Az a varázslatos, gyönyörű világ halott. Nincs többé. És nem érdemes siránkozni utána egész hátralévő életében. Köpj egyet a sírjára, s menj, vissza se nézz.