Bizonyított tény az, hogy annyit kapsz, mint amennyit adsz. Aszerint ítélnek meg, ahogyan éltél, és magad után is olyan nyomot hagysz.

A család olyan szó, amelynek a jelentésében benne van a biztonság, a sziklaszilárd alap, az a hely, ahová hazamehetünk, amelyben felnőhetünk..., amelyből kirepülhetünk, de mégis emlékszünk rá és belekapaszkodhatunk..., mert amit ott hallottunk, örökre megmarad a fülünkben és a szívünkben..., az emlékek színes szoborként egy életre belénk vésődnek, apró, csillogó színű szilánkokból, amelyek némelyike ugyan haloványabb, sőt néha egészen elhalványul, olyannyira, hogy már-már elfelejtjük..., ám teljesen sohasem merülnek feledésbe. Ez az a hely, ahol elkezdődik az életünk, és ott szeretnénk, ha véget érne.

A szeretetet megosztani, a fájdalmat pedig enyhíteni kell.

Az élet titka, hogy túlél minden sérülést és minden seb beheged. Ám a valóságban egyetlen szív sem maradhat érintetlen. A valóság könyörtelenebb, mintsem hogy így legyen. Márpedig a szeretet, akár a barátság, akár a szerelem esetében, csakis a valóságban létezik.

Vannak az életben hátborzongató pillanatok, amelyeket örökre megjegyzünk - a látvány minden részletét, az elhangzott szavakat.

Különleges adomány, ritka szerelem jutott nekik osztályrészül, olyan kötés, amelyet még maguk sem bírtak bolond fejjel szétszakítani. A vihar kitombolta magát, s a közösen épített ház szilárdan állt alapzatán.

És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után.

A boldogság nagyon ritka vendég az életben.

Sok mindent tanulsz majd az életben, jót is, rosszat is. De mindig jól fontold meg, mit fogadsz ezekből a szívedbe.

Óvatos, mint azok a nők, akik megszokták, hogy maguk viseljék a maguk gondját. Meggondolja, mit mond, mit csinál. Akik férjnél vannak, hozzászoktak, hogy mindezt más végzi el helyettük, és ez meg is látszik rajtuk.

Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat! Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt fölorsóznád azokat az álmokat... tartsd feszesen... és orsózz... ne add fel... kapaszkodj bele a hálóba... s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is... de ne engedd őket elszökni!

A halál nagyban különbözik a válástól, mivel a korán elhunyt hitvest az ember hajlamos az egekig magasztalni. Akit a halál elragad tőlünk, annak könnyen elfelejtjük minden hibáját. Ám a válás után épp ellenkezőleg: az ember már csak egykori élettársa negatívumaira emlékszik vissza.

A bátorság nem abban áll, hogy nem félünk, vagy nem csüggedünk, hanem abban, hogy van erőnk legyőzni a félelmet és a csüggedést.

A sír csak üres doboz. Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.

Nem kérdezheted, miért és hogyan, szíved mélyén, a zsigereidben kell érezned, mi a teendő.