Van holtig tartó, boldog szerelem. De ez mindig csak egy napig tarthat. Azon belül. Itt és most.

Érzelmileg felnőni azt jelenti, hogy felelősséget vállalok az adott helyzetben jelentkező pozitív és negatív érzéseimért egyaránt, és ezt a magam számára hangosan is ki merem mondani.

A boldogsághoz csak egypár mondatot kell meggyőződéssel kimondani - de e mögött a pár mondat mögött rengeteg, kőkemény, átdolgozott óra van. Sok-sok fájdalommal, akár sírással.

A boldogságot csak következetesen lehet elérni, ha önmagamra fel tudok nézni, és a másik is felnéz rám.

A mosoly, ha valaki egyedül van, a belső béke jelképe.

Ha minden fájdalmasat és rosszat elkerülünk, akkor honnan fogjuk tudni, mitől jó a jó? Ha nincs viszonyítási alapunk? Legyenek a rosszak akár különböző traumák, akár fájdalmak, halálesetek utáni érzések: ezek valójában szükségesek.

Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója.

Elfelejtjük, hogy tanulni a negatív dolgokból lehet.

Meghitt kapcsolat kialakítására csak két, önmagával békében élő ember lehet képes.

Intimitásra csak az képes, aki önmagával is bensőséges kapcsolatban van.

Ha megjátssza magát az ember, előbb-utóbb elbukik.

A zárkózottak nem beszélnek... inkább cipelik.

Az ismeretlenségbe való ugrás mindig feltételezi a bizonytalanságot és a fájdalmat, hiszen aki beleugrik, nem tudhatja, mire fog esni, és szinte biztos, hogy megüti magát. De ha az ember nem mozdul, tuti boldogtalan lesz.

Relatív dolog, hogy kinek mi a szép. Az én szememben az a szép, aki szépnek érzi magát, és úgy is viselkedik. Általában különben azt tartom szépnek, ami nem szimmetrikus. Pedig a világ azt kommunikálja, hogy legyen szimmetrikus alakod, arcod, orrod, hajad, ruhád. De szerintem magadhoz képest kell jól érezned magad.

Az önismeret azt jelenti, hogy a világ összes emberi tulajdonsága ott van bennem, csak még esetleg nem kerültem olyan élethelyzetbe, hogy mindezt felismerjem.