Könnyű féltékenynek lenni valamire, amiben nem lehet részünk.

Az ember bármit mondhat annak, akivel soha többé nem találkozik már az életben.

Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem, és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és erősebb lett az érzés.

Attól, hogy egy elektromos angolnát gumikacsának nevezel, még elektromos angolna marad, igaz? És isten óvja meg azt a szerencsétlent, aki úgy dönt, hogy megfürdik azzal a gumikacsával.

Sajnos soha senkit nem gyűlölünk annyira, mint azt, akit valaha szerettünk.

Talán ezért nem tud sírni, döbbent rá hirtelen, ahogy száraz szemmel a mennyezetet bámulta. Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki megvigasztalja? És ami még rosszabb: ha úgysem tudja megvigasztalni magát?

A megbánás olyan fölösleges érzelem, nem gondolod?

A szerelem hazug emberré tesz minket.

Ahogy idősebb leszel, Simon, majd rájössz, hogy ha az emberek valamilyen kellemetlen dolgot mondanak magukról, az többnyire igaz.

Az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni.

A nagy politikusok meséket szőnek, hogy inspirálják az embereket.

Változnak a dolgok. Változik a Törvény. Ami régen helyes volt, talán nem az többé.

Rémes érzés, ha valaki elég idős már, hogy mindent tudni akarjon, közben mégis olyan fiatal, hogy folyton elzavarják.

Azt mondtad, nem érzel már irántam semmit, és ez nagyon kellemetlen, mert én viszont igen. És lefogadom, hogy ezt te is tudod.

A szavak fegyverek, ezt még az apja tanította neki, ő pedig meg akarta bántani Claryt, ahogy még soha egyetlen lányt sem. Igazság szerint egyáltalán nem volt benne biztos, hogy akart-e egyáltalán valaha bántani bármilyen lányt. Általában csak úgy egyszerűen akarta őket, aztán meg azt akarta, hogy hagyják békén.