Az a sorsunk, hogy megvédjük egymást, de nem mindentől. Az igazságtól nem. Ez jelenti azt, hogy szeretünk valakit, de hagyjuk, hogy önmaga legyen.

Eltitkolunk ezt-azt a szerelmünk elől, mert a legjobb énünket akarjuk megmutatni neki, de azért is, mert ha igaz szerelemről van szó, azt szeretnénk, ha a másik kérdések nélkül is megértene mindent. Egy igazi kapcsolatban, abban a fajtában, amelyik kitart korokon át, szavak nélkül is értik egymást.

Vannak emberek... emberek, akiknek az univerzum különleges sorsot szánt. Különleges örömöket vagy különleges gyötrelmeket. Isten a megmondhatója, mindannyian vonzódunk a szép és tönkrement dolgokhoz. Én is így voltam vele, de egyeseket nem lehet helyrehozni. Vagy ha mégis, csak olyan mértékű szeretettel és önfeláldozással, hogy abba a másik fél rokkan bele.

Csak a gyengeelméjűek nem engedik, hogy az irodalom vagy a költészet hatással legyen rájuk.

Nem baj, ha olyasvalakit szeret az ember, aki nem szereti viszont, de csak akkor, ha az illető rászolgál a szeretetre. Ha kiérdemli azt.

Egy okos észrevétel már nem is számít annyira okosnak, ha túl későn jön.

Ami az egyik embernek boldogság, a másiknak méreg.

Ha az egész világon senki sem törődik az emberrel, akkor az illető talán egyáltalán nem is létezik.

Akármilyen színű, formájú vagy mintájú ernyő rejti is el, a fény a lámpa belsejében mindig ugyanolyan marad. Te vagy a láng!

Ugyanolyan nagyszerű dolog szeretni, mint szeretve lenni. A szeretetet sosem lehet elpocsékolni.

Sokszor a zagyvaságokban is rengeteg az értelem, ha az ember tudja, hol keresse benne.

Nem vagyok férfi. Nincsen meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok. Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok.

Talán nincs is akkora különbség a fény és a sötétség között. Végül is, ha nem lenne sötétség, mit emésztene fel a fény?

Nem mindig fáklyásmenet felvállalni azt, akit szeretünk.

Tudni jobb, mint nem tudni. Mindig.