Ő tudja magáról, hogy buta, műveletlen, azt is, hogy csak szépséggel nem sokra megy, de ez most mind nem érdekes, ő szeretni tud, olyan ragaszkodással és hűséggel, akár az állatok, szeretni akar.

Szerelmük, mint az acél, fehér izzásig hevült, és olyankor nem gondoltak a holnapra. Egymás karjában és az ölelésben kerestek védelmet a világ ellen.

Ha megszeretnék valakit, megtalálnám a módját, hogy az övé legyek. Más dolog a házasság, és megint más a szerelem.

- Szeretnélek feleségül venni.
- Erre mikor jöttél rá?
- Tulajdonképpen már régen foglalkozom a gondolattal, de most, ott az ebédnél döntöttem el a nagy kérdést. Most már biztos vagyok az érzésemben. Amikor besütött a nap az ablakon, hirtelen arra gondoltam, mi lenne, ha felállnál, és elmennél tőlem. A gondolatba belesápadtam.

Én pillanatnyilag semmit sem tudok. Csak boldogságot érzek, és azt, hogy hozzád tartozom.

Valóban úgy érzem, hogy nagyon szeretlek. Pillanatnyilag nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Csak azt nem tudom, hogy ugyanígy érzek-e majd három hónap múlva is. Ez az, amit te sem tudhatsz.

A boldogságot már csak azért sem lehet definiálni, mert az mint érzés, folyamat, mozgás, helytől és időtől nem független. Az, ami ma boldoggá tesz, holnap talán halálosan untat, esetleg az undor érzését váltja ki belőlem.

Nálam már máskor is megtörtént, hogy idegességemet nevetéssel oldottam fel. Tulajdonképpen sírni szerettem volna, de nem jöttek könnyeim, hát akaratom ellenére nevettem.

A legkönnyebb és legegyszerűbb dolog a világon a tanácsadás. De mit csináljon az ember a lelkiismeretével, ha már van. Én nem tudtam alkohollal elbódítani a lelkiismeretemet.

Az élet bonyolultságáról vallott nézetek hamisak. Azok szeretnek erre hivatkozni, akik gyengék, akik nem tudják, vagy nem akarják az együttélés szabályait betartani.

- Tehát vagy a szeretőd leszek, vagy vége a barátságunknak.
- Harmadik út nincs. Tetszel, kívánlak. Gyűlölöm a flörtöt. És még jobban gyűlölöm az erkölcsi műproblémákat.

Kedvem lett volna nevetni. Szerettem volna azt mondani: ó, te nagy szamár, gyere üljünk ide a töltés oldalába, hajtsd szépen ölembe a fejed, és mondd el a bánatodat. Neked talán nagyobb terhet kell cipelned, mint nekem.

Úgy látom, sok mindent másképpen értelmezünk. Te, kedvesem, romantikus vagy, én pedig nem. Te valószínűleg szereted a holdvilágos estéket, a sóhajtozásokat, a szerelmes verseket, talán még gyűjtöd a színészek fényképeit. Nézd, én gyűlölöm a holdvilágot. A szentimentalizmust utálom. Hazudni nem szeretek, szerelmes verseket elvből nem olvasok. Tetszel. Nem vagyok szerelmes. Tetszel, ennyi az egész.

Lefogta a karomat, és szájon csókolt. Olyan meglepetésszerűen ölelt át és olyan erővel, hogy az első pillanatban csak valami furcsa bénulást éreztem. Az egyik karomat kiszabadítottam, és ösztönös mozdulattal a mellének feszítettem. Aztán hamarosan felismerem, hogy védekezésem nagyon önigazoló védekezés, mert a lelkem mélyén kívánom a csókját és az ölelését. Hamar abba is hagytam a védekezést.

Minden szabadidőmet olvasással töltöttem. A könyvek megnyugtattak. Nem tudom, mások miért szeretnek olvasni. Én azért olvastam, hogy megvigasztaljam magam, igazoljam viselkedésemet, életemet összehasonlítsam a hősök sorsával, beléjük kapaszkodjam, hogy megismerjem és megértsem magamat és másokat.