Nem mindig volt ilyen, hogy úgy mondjam, nem szadistának született. Valamikor kellemes ember volt, figyelmes barát. Azt hiszem, a háború mámora tört ki rajta. Az a tudat, hogy a háború következtében élet-halál ura lett, megbolondította őt.
Az elhárítás alfája és omegája a jól működő és érzékeny hálózat. Olyan, mint a pókháló. Csak mindig megfelelő időben kell kiépíteni, és utána türelmesen várakozni.
Tudták, hogy meghalnak, de nem beszéltek a halálról, nem vigasztalták egymást, nem mondtak reménykeltő szavakat, ösztönösen megérezték, hogy minden biztató szó most hazugság lenne, értelmetlen üres frázis, méltatlan hozzájuk.
Az emberek nem kommunistáknak és antináciknak születnek, hanem csak embernek, s később kommunistákká vagy antinácikká válnak. Hogy hogyan? Minden embernél más és más tényezők játszanak közre. A megváltozott körülmények gondolkodásra késztetik az embert. Engem is.
Egyedül maradt a kétségeivel. Az öröm, a szorongás, a félelem érzései kavarogtak benne. Aztán egyre többször jutott eszébe, hogy apa lesz. Ez a gondolat lassanként legyőzte kellemetlen sejtéseit.
Az igazság az, uram, hogy az ideggyógyászat ma még az orvostudomány fehér foltja. Csak elképzeléseink vannak róla, sejtéseink, hipotézisek alapján felállított bizonyos rendszerek, amelyek feltételezett igazságát vagy igazolják egyes konkrét esetek, vagy pedig nem.
