Körülbástyáztam magam az emlékeimmel, és az emlékezés perceit nem osztottam meg senkivel. Míg mások pénzt, bélyeget, ritkaságokat, könyveket, vázákat, képeket gyűjtöttek vagy gyufacímkéket, én emlékeket.

Senki sem a szenvedésért él, mégis szenved. Neked is van valami életelved, aszerint akarsz élni. Az elvedhez való ragaszkodás boldoggá tehet, de szenvedést is okozhat. Az elvek feladása viszont bukással jár mindig.

Nem hiszek abban, hogy két fiatal évekig járhat együtt úgy, hogy csak bámulják egymást, és visszafojtják egészséges ösztöneiket.

Megijedtem. Szorongó érzés vett rajtam erőt. Nem félek, én úgysem félek - akartam mondani. Féltem. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is ennyire erősen éreztem volna a félelmet. Nem szabad félnem, hiszen nyár van, az ablakon bever a napfény, az utcán emberek sétálnak, körülöttem is emberek ülnek, csak kiáltanom kell, és megvédenek.

Valami sértőt szerettem volna mondani. Megfogalmazatlanul az a felismerés motoszkált bennem, hogy mi értelme van hát az őszinteségnek? Ha nincs megbocsátás, ha nincs megértés; akkor csak hazugság és képmutatás van.

Én meg nő vagyok. Hát igazság az, hogy ő, ha feleségül akar venni, azt követelje tőlem, hogy én még ártatlan legyek? Én nem követelhetem tőle ugyanezt?

Az igazság az, hogy nem volt soha egyenlőség a szerelemben, és... és... lehet, hogy egyszer az lesz, de addig még sok lány és asszony tragédiáját fogja okozni ez a hülye elmélet.

Persze minden lánynak az a sorsa, hogy egyszer valakié legyen. De neked sem lesz mindegy, hogy ki az a valaki. Csalódhatsz, és az első csalódás életed végéig elkísér.

Akkor, gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért vigyázott rám oly féltő gonddal, miért volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne.

Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.

Nagyon egyedül vagyok. Aki egyedül van, az nyáron is fázik. Nincs, aki melegítse.

Mit tudunk mi egymásról, emberek? Semmit. Felületes jelenségeket látunk, ösztöneink csápjai nem hatolnak a lélek mélyibe, hogyan érthetnénk meg hát a tetteket kiváltó okokat? És mégis ítélünk; elmarasztalunk és megbocsátunk, holott gyakran bűnösebbek vagyunk az elmarasztaltaknál.

Mi fiatalok, becsületesen, tisztán szeretnénk élni és dolgozni. Vannak céljaink, álmaink, elképzeléseink. Ezekkel a célokkal és álmokkal hagyjuk el az iskolát, és másnap az életben a felnőttek megmagyarázzák, hogy mindazt a szépet, amit az iskolából magunkkal hoztunk, felejtsük el, mert az ott tanult igazságokkal nem sokra megyünk az életben. Néha nem szavakkal magyarázzák ezt nekünk, hanem példamutatással. S ha mi tisztességesek maradunk, az sok esetben a felnőttek romboló példamutatása ellenére történik. A felnőttek, akik a fiatalokat nevelni akarják, előbb önmagukat neveljék meg. A nevelés alapja a példamutatás.

A bánat és a fájdalom mérhetetlen. Határát a halál szabja meg.

A barátság bonyolult érzések titokzatos, furcsa harmóniája.