Ha vonatra ülök, az nekem olyan ünnep, mintha színházba mennék. Ácsorogni vagy üldögélni sok ember között, oda se figyelni, mit beszélnek, de valahogy mégis hallgatni őket... ez nekem szórakozás a szó szoros értelmében.

Turista az, akinek gyönyörűség a kilátás, akinek barátja a csend, és akinek élmény a vihar. Megáll a réteken, megbámulja a virágok pompáját, nyitott szívvel hallgatja a madarak vidám beszédét, csendes bámulattal áll meg a hatalmas fenyők alatt és áhítattal néz a magasba szökő sziklabércre. Nem esik kétségbe, ha megered a zápor, nem ijed meg a keményre fagyott úttól, nem riasztja vissza a sár és nem rémíti meg az éjszaka. A természet csak szép tud lenni!

Akárhogy is nézzük, kizárt dolog, hogy egy huzamos ideig tartó kétszemélyes expedíció részvevői megúsznák maradandó pszichés sérülések nélkül, ha az időjárás mostohára fordul.

Néha nem könnyű beismerni, hogy a természet lágy ölén töltött idő az esetek többségében nyirkos nylonzárkához kötöttséget, azaz sátorfogságot jelent.

Ez a turisták sorsa a világ minden táján. Az ember lát egy táblát valami olyan névvel, amiről még sosem hallott, és amiért valószínűleg egy lépést sem tenne otthon, aztán hopsz!, és már ott is van. Ott pedig újabb helyekről hall, amelyeket mindenképp látnia kell. Eljut valahová az isten háta mögé, amiről a világ még csak nem is hallott, és valaki azt mondja:
- Legnagyobb látványosságunk a Sátán csatornája. Ezt nem szabad kihagyni!
Nem is hagyja ki. És mi történik? Geológiai jellemzőkkel és tengerszintmagasságról szóló adatokkal meg más ilyen érdektelen marhaságokkal traktálják, amik soha egy pillanatra sem izgatták fel. Azután elmegy a Merőleges Erdőbe, ahol valaki a Pöttyös Fejű Verébről tart előadást, és ez így megy, míg meg nem néz mindent, hogy aztán a végén megállapítsa, hogy egy szemernyit sem lett okosabb.

Az egyedül kirándulás másfajta terápiát nyújt, mint a csoportos. Ha barátokkal vagy családdal van az ember, akkor alkalmazkodik a többiek ritmusához, gondolatait alárendeli a társalgásnak. Egyedül sokkal eredetibb az élmény. A gyaloglás felveszi annak a ritmusát, ami az ember fejében lejátszódik. Még jobb, ha olyan helyen jársz, ahol még soha nem voltál azelőtt. Távol a kedves helyek befolyásától a gondolatok teljesen váratlanul pattannak ki a semmiből, szabadon cikázhatnak gondok, ambíciók, aggodalmak és szerelmek között. Kulcsfontosságú, múltbéli jelenetek hívatlanul újra fókuszba kerülnek. Erős érzelmek futnak végig rajtad újból, majd egyszerre csak anélkül, hogy észrevennéd, ott állsz a világ tetején.

Amikor az ember távol kerül a megszokott világától, hajlamos kalandorként viselkedni, hiszen ilyenkor a szokásos gátakat és előítéleteket is maga mögött hagyja egy időre.

Az igazi jó kalandokat mindig a véletlen hozza, de ritkán hozza helybe. El kell indulni valamerre, hogy találkozzunk velük.

Sohasem az a fontos, hogy milyen messze, milyen magasra ment az ember, s az sem, hogy milyen nehezen - csakis az, milyen élményeket hozott magával.

Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra.

Az utazás nem arról szól, hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk.

Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.

Azok, akik utaznak, minden nap máshol vannak, minden nap csupa újat látnak. És minél nagyobb szeletét ismered a világnak, annál tisztábban látod a dolgokat.

Ha barátokkal együtt utazik az ember, akkor nagyobb az esélye, hogy minden jól alakuljon.

Nagyon fontos, hogy legyen néhány új ruhád, ha olyan helyre érkezel, ahol nem vagy senki.