Maga a kísérlet, hogy az ember megmássza az Everestet, önmagában is irracionális cselekedet - a vágy diadala az értelem felett. Aki valaha is komolyan fontolóra veszi, szinte törvényszerűen felülemelkedik minden józan okoskodáson.

A gyermekkori álmok nem múlnak el egykönnyen, és a józan ész semmit sem nyom a latban.

A hegymászás nem a vele együtt járó veszélyek ellenére, hanem épp azok miatt varázslatos tevékenység.

A hegymászás vacak mozifilmek kedvelt tárgya, puszta gondolata is olyan képzeteket ébreszt a közvéleményben, amelyeket leginkább cápákkal és gyilkos méhekkel társíthatunk.

Akárhogy is nézzük, kizárt dolog, hogy egy huzamos ideig tartó kétszemélyes expedíció részvevői megúsznák maradandó pszichés sérülések nélkül, ha az időjárás mostohára fordul.

Néha nem könnyű beismerni, hogy a természet lágy ölén töltött idő az esetek többségében nyirkos nylonzárkához kötöttséget, azaz sátorfogságot jelent.

Élvezem, ha olyan sziklát találok, amit még nem másztak meg, magam elé képzelek valamilyen fogásrendszert azon a sziklafelületen, azután megmászom. És minél homályosabb a rendszer, minél nehezebb ránézésre a szikla, annál nagyobb kielégülést szerez.

Kíváncsi lettem, mi az oka, hogy abból a néhány emberből, akivel a mászás révén találkoztam, olyan sokan foglalkoznak matematikával. Noha az egyik foglalatosság szinte teljesen szellemi, a másik pedig főleg fizikai, van valami közös a boulderezésben és a matematikában. Szerintem a sémafelismeréssel, a sémák elemzésének velünk született ösztönével függhet össze a dolog.

Az Eigeren a képzelet szüleményei hamar egybemosódnak a valósággal, és az Eigerwand vasúti megálló a kelleténél jobban emlékeztetett arra az évek óta vissza-visszatérő álomra, amelyben valami végeérhetetlen mászás során éppen az életemért küzdök a viharban, amikor a hegyoldalba vágott ajtóra bukkanok. Az ajtó mögött kandallóval fűtött szoba, kényelmes ágy, az asztalon gőzölgő étel, de álmomban ez az ajtó rendszerint zárva van.

Lakott helyektől távol a pénz mindig nagyon elvont holminak érződik.

Semmi sem nyújt olyan gyorsan ható gyógyírt az életuntságra, mint az ember életét fenyegető közvetlen veszély.

A legtöbb hegymászó valójában nem tébolyodott, csupán az emberlét egy különösen virulens törzse fertőzte meg.

Még a lustaságra hajlamosaknál is óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor már képtelenek tovább aludni.

Egy nehéz mászás, különösen egy nehéz szólómászás kezdetén fölfokozottan tudatosul bennünk a hátunk mögött tátongó mélység. Szüntelenül érezzük vonzását, kielégíthetetlen étvágyát. Hallatlan szellemi erőfeszítést igényel, hogy ellenálljunk neki, egy pillanatra se merjünk lazítani. A szakadék sziréndala éberségre késztet minket, puhatolódzóvá, sutává, görcsössé teszi mozdulatainkat. A mászás előrehaladtával azonban egyre inkább megszokjuk a kitettséget, a végzet érintését, lassan elhisszük, hogy bízhatunk saját kezünkben, lábunkban, fejünkben. Megtanulunk az önfegyelmünkre hagyatkozni. Figyelmünk apránként annyira összpontosul, hogy már észre sem vesszük kidörzsölődött ujjperceinket, combunk sajgását, az állandó koncentráltság fenntartásának feszültségét. Révületszerű állapot fedi el az erőfeszítést, a mászás éberen megélt álommá szépül. Órák röppennek el, akár a percek. A hétköznapi létezés fölhalmozódott bűntudata és zavara - a lelkiismereti botlások, a kifizetetlen számlák, az elfuserált lehetőségek, a por a kanapé alatt, a kínzó családi bajok, a gének könyörtelen börtöne - átmenetileg feledésbe merül, kiszorítja gondolatainkból a világosan kirajzolódó, hatalmas cél és a pillanatnyi feladat komolysága.

Akik a felnőttkor köznapi ügyeivel vannak elfoglalva, nehezen tudják felidézni, hogy fiatalságunk idején milyen erőteljesen vonzanak és taszítanak bennünket a szenvedélyek és a vágyak.