Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el.
Jobb remények közepette utazni, mint megérkezni; kissé értelemszerűbben: az útra kelésben, nem pedig a célhoz érésben rejlik a boldogság.
Külföldön nem várja el az ember, hogy az ottaniak becsületesek legyenek, de itthon nem vigyáz, és könnyű a dolga a gazembereknek.
Számtalan kilométert gyalogoltam, hogy felfedezzek dolgokat, amelyeket már tudtam, mindnyájan tudunk, csak oly nehéz elfogadni őket.
Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármily messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem, mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi, ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen.
Felesleges időtöltés azon rágódnod, vajon hová vezet az út. Neked csupán az a feladatod, hogy megtedd az első lépést. A többi úgyis jön magától.
Magam is osztottam a csavargók optimizmusát, miszerint közöttünk is vannak páran, akik tényleg jó irányba haladnak; hogy a tisztességes utat választottuk, és hogy a legjobbjaink mindenképpen megcsinálják a szerencséjüket. Ugyanakkor osztottam azt a baljós sejtelmet is, hogy ez az életmód halálra van ítélve, mi pedig csak színészek vagyunk, akik esztelen bolyongásuk közben magukat szívatják. A két véglet közt feszülő ellentét - egyrészt a nyughatatlan idealizmus, másrészt a küszöbönálló katasztrófa érzete - tartott mozgásban.
Valami újat felfedezni ismeretlenül, számomra mindig ez jelentette a kihívást, nem idegenvezetők után kullogni, és folyton arra nézni, amerre kötelező nevezetességeket látni, hanem andalogni csak, nézni a színház épületnyi kulisszáját, aztán szembetalálkozni a felnyitható híddal, tekintetemmel elkísérni az űrhajószerű városnéző hajót, aztán továbbsétálni, amikor újra a lábam elé kanyarítják a vashidat, menni a hazafelé tartók felszaporodott csapatával tovább. Vannak sietők és vannak szemlélődők, minden újabb lépésnek célja van, és egyre inkább tudatosodik bennem, hogy én is valami felé tartok, anélkül, hogy eltévednék, ezek a csatornák vezetnek valahova. Hiszen keresés minden advent.
Mikor az ember átlépi egy másik ország határát, legelőször is nem az lepi meg, ami más, mint otthon, hanem ami ugyanaz. Talán azért, mert az utazás nagyon is felkelti az emberben a gyermeki képzeletet, a naiv csoda-várást és csupa rendkívülire, sose látottra, csupa "más"-ra készíti fel.
Légy a két látó szeme az én távolba látó lelkemnek, és úgy írd le, amit láttál: a tengert, a földeket, a népeket, hogy olvasván, behunyt szemmel úgy lássam ezt a csodálatos, sokszínű világot, amint neked megadatott látni.
Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál.
Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.
Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nem csak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.
A játékos a játékért játszik, sok utazó csak azért utazik, hogy utazzék.