Vajon milyenek az emberek akkor, amikor nem olyanok, amilyeneknek mi látjuk őket?

Hogy úgy vagy, mint a tenger,
ha elhúzódsz se hagysz el,
végleg elkevered
hullámod fövenyemmel,
mely tele van veled.

Én maradok az állandó jelennél

Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt,
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.

Nem múlik el semmi - csak attól
aki gyenge elhagyni azt ami széthullt

Mindent bámulok én, ami él.
Forró kamasz-inger
űz, hajt, vonz és kerget mindje után...
De csak egy van,
egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra,
egy, ami ott helyben lélekzetfojtva megállít
s túlnő önmaga százrétű vagy egyszerü lényén,
mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne,
egy csak a megrázó perc, mely nemszűnő teljesedettség,
egy - például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben.
Egy csak - amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség.

A költészet az egyetlen emberek által gyakorolt mesterség, amit nem kell és nem lehet sem tanulni, sem megtanulni. Nincs és sosem volt iskolája (legfeljebb a "történetírás", az "irodalomtörténet" kreált számára utólagos "iskolákat"). Ez a tanulatlanság és tanulhatatlanság lehet az emblémája. És ez az, ami (ily módon műveletlen) művelőit - mindenféle távoltartások ellenére - összetartja. Valamint az, hogy mindenütt a világon (a mi általunk ismert világon) mindenütt létezik térben és időben, mindenkor és mindenütt. Valamint az, hogy nem csak tanultsága nincs, hanem eszközei sincsenek. Pontosítva: nem lehet tudni, miképp és hogyan keletkezik.

Sokszor azt hiszem, hogy életem folytonos "mulasztás" volt. Vagy talán lehet, hogy mindannyiunké az? Ki az, aki azt hiheti, féltében visszanézvén, hogy mindig akkor és ott lett volna, ahol és amikor ott kellett volna lennie, vagy szeretett volna lenni? És azt tette vagy nem tette volna, amit tennie kellett vagy nem kellett volna tennie? Mindig ott lett volna teljes készületben este hétkor a ráosztott vagy magától kreált szerepében életének színpadán, ahogy a színészek, a zsenik és a csepürágók egyaránt, amikor megcsördül az ügyelő csengője?

Hát azt mondja a jog
Majd akkor lesz jogod
Ha te magad kizsarolod
S ha nincs rá hajlamod
Ütheted bottal a jogod
Nyomát vagy magát a jogot
A fő az ütés meg a bot
Időtlen idők küzdelme
Miképp adjunk jogot a jognak
Hogy joga legyen jognak lennie.

Ami volt
s már nincs
az többé sosem lesz
de mindig van.

Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk.
Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk,
keresve a helyet, hol minket senki se,
s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele;
ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól,
s mégis egész világ velünk, ha a madár szól;
hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar,
s az alkony betakar bársony árnyaival.

Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm
Összefut mint a tej ha nem szeretek többé

Ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy,
ez is az életed volt,
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.

(Mi mindent tartogat számunkra minden pillanatban a világ)
(Mi mindent ragad el tőlünk a világ minden pillanatban)

S ím, újra virrad a másnap... s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal.