A nyomorultak mindig megértik egymást, és segítenek egymáson.

A szeretetért lemondással, kompromisszummal fizetnek. Persze kompromisszumok nélkül nem lehet senkivel sem együtt élni.

A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.

Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.

Éreztem - és úgy sejtettem, ő is érzi -, hogy a holnapi nap sorsdöntő lesz. A kapcsolatunk nem egyensúlyozhat továbbra is a kés élén, le kell esnie róla vagy erre, vagy arra - hogy merre, az teljességgel az ő döntésétől és ösztöneitől függ. Én már döntöttem, még mielőtt tudatosan választhattam volna, és kész voltam vállalni ennek a döntésnek minden következményét. Az én számomra nem létezett ijesztőbb, gyötrelmesebb gondolat annál, hogy elszakadjak tőle. Ez egyszerűen lehetetlenség.

Úgy áll a dolog, hogy ha egy ember belső világa, a lelke nem tartogat meglepetéseket számunkra, akkor személye érdektelen.

Ó, milyen elviselhetetlen a boldog ember némelykor!

Sokkal... okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem. De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled.

Néha vannak emberek, akikkel lehet hallgatni, és nem érzel kényszert arra, hogy értelmetlen fecsegéssel töltsd ki a szünetet.

Sérelmünkön nem tudjuk egykönnyen túltenni magunkat, szívünk mélyén pedig pontosan tudjuk, hogy kettőnk dolga addig nem fog rendbejönni, ameddig tudomást nem veszünk a közénk tolakodott problémáról.

Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?

A legkönnyebb a szeretett embert - nőt vagy férfit - felelőssé tenni azért, hogy kapcsolataink kiégnek, elromlanak.

Akármilyen komor, örvénylő viharba kerülünk, ahol már nem látni senkit, egymást sem; akármilyen földrengésen, tornádón, cunamin, hurrikánon repülünk át - tudjunk egymásról! Hogy jövünk s hogy együtt vagyunk.

Az ingának mindkét irányban ki kell lengenie: a düh mellett lennie kell mosolynak, közös nevetésnek is.

Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.