Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap.

Az idő - mondják - nagy tanítómester. Csak az a baj, hogy megöli a tanítványait.

Az idő megszűri az ember vágyait.

Az idő csak látszatra folyam. Inkább hatalmas táj; ami mozog, az a mi szemünk.

Az idő néha úgy röpül, mint a madár, máskor meg vánszorog, mint a csiga. Akkor boldog az ember, ha észre sem veszi, hogy gyorsan múlik-e vagy lassan.

Minden élet hossza pontosan ugyanannyi. Még a nagyon hosszúaké és a nagyon kurtáké is. Legalábbis az örökkévalóság szempontjából.

Az ember csak akkor ura az időnek, ami maga az élet, ha órákra, percekre és másodpercekre, azaz az emberi lét rövidségével arányos darabkákra tagolja. Az élet csak azért tűnik olyan kurtának a szemünkben, mert meggondolatlan módon balga reményeinkhez mérjük.

Az idő a legértékesebb árucikk a világon, sokkal értékesebb, mint az arany, mert ha egyszer elveszett, nem lehet pótolni.

Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.

Nem az években rejlik a hosszú élet titka. Az emlékezet nélküli ember száz esztendőt megérhet, mégis úgy érezheti, rövid élete volt.

Kérdezd meg akármelyik idős embertől, észrevette-e, hogy telt le az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint a párás távoli sztyepp. Reggel, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-körül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és innen már nem lehet megkülönböztetni az erdőt a dudvától, a szárazföldet a kaszálótól.

Az ember jórészt azzal teszi tönkre az életét, hogy rettegve vagy reménykedve folyton azt várja, mi lesz holnap. Nincs egy pillanatnyi nyugta, mindig a következő pillanatra gondol, aztán az utána következőre, s így nem tudja élvezni a jelent.

Élj a jelenben, emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert nem létezik, és soha nem is fog. Mert mindig csak jelen van.

Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.