Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.

Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi, emberek lövöldözünk és kongatjunk a harangokat.

Amint megszűnik a mosttól való kényszeres menekülés, minden tettedbe a Lét öröme áramlik be. Abban a pillanatban, ahogy figyelmed a mostra irányul, egyfajta jelenlétérzet, nyugalom és békeérzés tölt el.

A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza.

Az időnél nincs "voltaképpen". Ha hosszúnak érzed, hosszú, ha rövidnek érzed, akkor rövid, de hogy igazából milyen hosszú vagy milyen rövid, azt nem tudja senki. Egy perc olyan hosszú... vagyis annyi ideig tart, amíg a másodpercmutató egyszer körbejár... ténylegesen a mutató körbejárása, az a mozgás, térbeli mozgás ugyebár? Megállj, vigyázzunk! Az időt tehát térrel méred. De hisz ez olyan, mintha a teret az idővel akarnánk mérni... Hamburgtól Davosig húsz óra, igen, vasúton. De gyalog... gyalog meddig tart? Hát gondolatban? Gondolatban egy másodperc töredékéig.

A megvilágosodott ember figyelmének középpontjában mindig a most áll, de periférikusan azért tudatában van az időnek.

Nézd, az üvegben e kis szürke por
hogyan pereg.
Hinnéd, hogy ember volt valamikor
és szeretett?

A múlt és a jövő fátyollal takarja el előlünk Istent; égesd el hát mindkettőt lángoló tűzzel!

Soha semmi nem történt a múltban: minden a mostban történt.

Soha semmi nem fog történni a jövőben: minden a mostban fog történni.

Az évekkel az ember változik, s változik a dolga a világban. Ideje van a társaslétnek és ideje az egyedüllétnek. A magány ajándék. Elmélyülni való alkalom. Akit nem ér el, vagy aki nem tudja, mit kezdjen vele, mindenképpen veszít. Akkor is, ha nem tud róla.

Az idő - ha van -
tágul-görbül, mint a tér:
mosttól mostig tart.

Az emberi élet olyan, mint egy szálló űrrakéta a világegyetemben. Magad vagy a rakéta csúcsán az űrhajóst szállító kabin. De a kabinban - benned - az idő úgy telik, ahogyan te érzed. Ahogy akarod. Ha igazán figyelsz, szinte egy helyben áll. Van idő megcsinálni a dolgokat. Minden, amire adunk magunknak időt, megvalósul. Bennünk.

Mindennek megjön a maga ideje, és mindennel akkor találkozunk, amikor bensőnkben megértünk a találkozásra.

Képzeleted, mindaz, ami
beléd van préselődve,
felfalja a falánk idő,
beleiszik velődbe,
aztán eldob; a szél csak üresen
kongó konzervdobozba:
üresen kongó csontjaidba
rúghat röhögve, felzokogva.

Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást:
a porlandó, percegve pergő perceket,
az elmúlást.