Az egyetlen dolog, amit megbántam az életemben, a hosszúsága. Ha újra kezdhetném, ugyanezeket a hibákat követném el, csak hamarabb.

Láttam a jövőt. Olyan, mint a jelen, csak hosszabb.

Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne...

Sosem tudhatjuk, mi lesz abból, ha megváltoznak a dolgok. És azt talán tudjuk, hogy mi lesz abból, ha semmi sem változik?

Aki ma a holnapé akar lenni, csak azt éri el vele, hogy holnapután a tegnapé lesz.

Már a jövő sem a régi.

Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

Nincs oly titok, amit az idő fel ne fedne.

A szerelemben csak a pillanat jutalmaz, az idő sohasem.

Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti.

A jövő igenis áttetszővé válik az időben, és látható lesz, akárcsak a fény elé tartott papírlap másik oldalán az írás.

A múlt sötét árnyékát féltem...
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve...
Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe.

Tegnap, ma, holnap. Időtrió.
Vállalni őket? Acéldió.
Foggal-körömmel zúzom a Mát!
Keserű bele... penészt von rám.
Vágyom. A holnap ködfátyolát...
Feledés-szakadékba taszítom elmúlt napom.
Gyűlölöm. Félve ragadok új szálat.
Gombolyagból. Az életemből.

Lépő talpam tűbe téved,
időfonál éled bennem.
Lépteim nyomán múltat hímez a jövőm.