A szerelem olyan, mint a tinta, akár ír az ember, akár nem, elszárad.

A szerelem olyan, mint a nap, még a vak is érzi.

Ki a halálban életet keres, az félni megszűnt, annak nem árthat a világ hatalma.

Szülőföldem szép határa!
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Az igazság oltárához,
A bölcsesség thronusához
Lépésim siettetém,
A szerencse változásit,
A világ hiu szokásit,

Mosolyogva megvetém.

Te is drága! kifejtőztél
Az élet fogházábul,
És szebb országba költöztél
Ott a néma siron túl!
Hol az angyalok sorában,
Az örökség nyugalmában
Várod hű barátodat:
Ki elhagyva mindenektül
Némán kora sirodon ül,
S zokogja halálodat.

Vigasztalást csak enmagamtól várok,
Ha mindjárt elhagyva, számkivetve,
Nem ismerve s élve elfeledve
Magán s egyedül a világban járok.

Önmagában élni legszebb égi jutalom;
Boldog a ki érzi s használja mennyei javát.

A szerelemben csak a pillanat jutalmaz, az idő sohasem.

Az élet hosszú a szerencsétlennek, rövid a boldognak, játékszín az okosnak, álom a szerelmesnek, mámor a könnyelműnek, pusztaság a szegénynek, örömház a gazdagnak.