Fennmarad majd belőlünk valami, egy megfakult fénykép, egy hajtincs, néhány ujjlenyomat, néhány szétszóródott atom a szoba levegőjében, ahol az utolsókat lélegeztük, ám ezek egyike sem mi leszünk majd, nem azok, akik vagyunk és voltunk - nem más ez, mint haló por.

Az öngyilkosságnak gyakran a hátramaradottak életének megkeserítése a célja. A depressziós betegek gyakran úgy érzik például, hogy a szüleikkel szembeni bosszú egyetlen kellőképpen kielégítő formája az öngyilkosság.

Bár tudjuk, hogy vár a biztos vég, mégis mindig számon kérjük, ha elérjük.

A tárgyak az embernél maradandóbbak, a történetek nemzedékről nemzedékre szállnak. Az ÉN - az elmúlás.

Annyira félünk a halálról beszélni, hogy inkább hagyjuk az embereket csendben meghalni. Jó dolog nyíltan megbeszélni a dolgokat.

Bizony, mi is megvénülünk egyszer
és végzünk az ifjonti lázzal.
Ajtónkon kopog a kaszás,
s mi tudjuk, nem edénnyel házal.
Tekerjük feljebb a hangerőt,
talán fiatalabbak leszünk!
A halálnak meg kiáltsuk ki,
semmit sem veszünk!

Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy még nem is éltél igazán.

Nem a vér szerint hozzád tartozó emberek eltűnése, hanem a szeretet elvesztése teszi az embert árvává.

Az anya biztonság. Az anya vigasz. Az anya az otthon. Az a lány, aki elveszti az édesanyját, hirtelen kis csónakban találja magát, viharos óceánon.

Az ember általában egy tökéletlen lény; ez az egy az, ami a halál munkáját menthetővé teszi.

Az ember egyedül hal meg, de másokkal él. A halálban apró részekre bomlik, de az életben maga is csak sejtje egy óriási testnek.

Ahogy az ember közeledik a halálához, és hát mindannyian minden pillanattal közeledünk hozzá, csak nem tudjuk, mikor következik be, annál inkább próbál reménykedni, hogy van valami a halál után. Fontos neki, mert, hogy is mondjam, ebből fog élni a halála után. De a fizikus saját magának se szívesen hiszi el, hogy valamit csak azért gondol, mert az neki hasznos, hanem saját magát is igyekszik meggyőzni arról, hogy érvényes érvei vannak. Nagy szerencse, hogy a fizikus felismeri még a saját önbecsapásait is. Jobbára. Illetve néha sikerül, néha nem, de törekszik rá. Persze az életkor előrehaladtával a fizikus is egyre megértőbb a lélek kérdésében. De ez szerintem önbecsapás. Legalábbis engem még nem győztek meg arról, hogy van lélek.

Az élet nehéz, de meghalni sem könnyű.

Végül, megbékélve vagy anélkül, kezet rázunk végzetünkkel, s hagyjuk, hogy szétoszlott testünk anyaga visszakerüljön oda, ahonnan vétetett. Szellemünk az éterben szétszéledve válik semmivé, még ha szeretteink próbálják is őrizni emlékét, amíg ők maguk is emlékké nem válnak.

Soha nem ismeritek meg annak a virágnak az érzéseit, amelyik kirázza a szélbe minden magját, jóllehet soha többé nem kapja vissza őket. Sohasem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket. Soha nem tudjátok meg, milyen ujjongó örömöt érez az az ember, aki örökre megválik művétől. Soha nem tudjátok meg, mit érez a táncosnő, mikor azt a táncát lejti el előttetek, amelyet sohasem adhattok vissza neki. Ugyanígy van a katona is, aki az életét adja oda.