Minden dolog összetart, ha kellő távlatból szemléljük őket.

A valódi, lelkiismeretes szeretetet mindig névtelenül, vagy legalább is nem hangosan kinyilatkoztatva kell művelni, mivel az ember csak így nem kér cserébe semmit.

Boldogok voltunk együtt, legalábbis nem voltunk boldogtalanok, és ez több annál, mint amit a legtöbb ember elér - ez vajon nem elég?

Mi is a pénz végeredményben? Szinte semmi, ha az embernek elegendő van belőle.

Mindig is csak arra vágytam, hogy biztonságban meglapulhassak, hogy valaki őrködjön felettem, hogy beáshassam magam egy anyaméhszerűen meleg helyre, és meglapulhassak ott, elrejtve az ég közönyös tekintete és a zord levegő ártalmas érintése elől. Ezért jelentett számomra mindig menedéket a múlt; egy olyan helyet, ahová lelkesen térek meg, hogy kezemet összedörzsölve lerázzam magamról a hideg jelent és a még hidegebb jövőt.

Tekintve, hogy milyen az általa teremtett világ, istentelenség lenne hinni Istenben.

Semmi sem fogható ahhoz a csapáshoz, mintha az ember előtt feltárul, milyen silány és csalárd a világa, a világ, amelyben korábban élt.

Fennmarad majd belőlünk valami, egy megfakult fénykép, egy hajtincs, néhány ujjlenyomat, néhány szétszóródott atom a szoba levegőjében, ahol az utolsókat lélegeztük, ám ezek egyike sem mi leszünk majd, nem azok, akik vagyunk és voltunk - nem más ez, mint haló por.

Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülődés.

Az emberek többsége csalódott amiatt, ami az osztályrészéül jutott, és csendes kétségbeesés közepette sorvadozik béklyóiban.

Vajon van-e egyáltalán olyan pillanatunk, amelyben nem változik meg véglegesen és visszavonhatatlanul az élet, míg el nem érkezünk a végső, a legnagyobb jelentőségű változáshoz?

Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt.