Úgy rohan az idő, de meg lehet állni,
a nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni,
hát kérlek téged, hogy szeress engem,
boldogok leszünk, ha megbízol bennem.
Érzem, hogy valami megmozdult itt bent,
őrjöngve bömbölhet odakint a csend,
mi együtt kirándulunk itt, a lakásban,
szerencsésen partnerre leltünk egymásban.

Én nem tudom, mit is mondjak neked,
és nem tudom, hogy jó-e veled,
csak érzem azt, hogy kellesz talán,
mert jobb az úgy, mint a kínzó magány.

Szeretni éppen azért jó,
mert mindig oly mámorító
már az első pillanat,
ahogy magával ragad.

Bizony, mi is megvénülünk egyszer
és végzünk az ifjonti lázzal.
Ajtónkon kopog a kaszás,
s mi tudjuk, nem edénnyel házal.
Tekerjük feljebb a hangerőt,
talán fiatalabbak leszünk!
A halálnak meg kiáltsuk ki,
semmit sem veszünk!

Az én apám erősebb, mint az Isten,
gyerekként a templomban csak azt kértem,
hogy ne legyen belőle lecsúszott nagyivó.
de a harcban alulmaradt a Mindenható.

Ameddig kezedet szorítom,
világunk még közös.
Te hol kezdődsz, én hol végződöm?
Az összes kontúr oly ködös.

Mint a húsba vésett műtéti heg,
múlhatatlan ott van
egy emlékfoszlány arról,
hogy egyszer boldog voltam.

Minden ember árva.
Belefagy a lélegzet
a nagy-nagy szabadságba.

Nyújtózkodik a zúzmara,
megdermed az idő.
Elcsitul a jelen, és
megnémul a jövő.
Csak üldögélek tétlenül,
lekapcsolom magam.
Bámulok a semmibe,
így minden rendbe’ van.

Csöndben ülni, tárgynak lenni,
kígyózó sorban elmosódni, és
eltűnni végül
lenyomat nélkül.