A halál ellentéte nem az élet, hanem a szerelem.

A halhatatlanság kényelmetlen dolog. Azt hiszem, csak a halandók vágyakoznak utána.

Van, akiről szobrot mintáztak, van, akit elfelejtettek, és van, akit megtűrnek egy képzeletbeli panteonban. Immár végérvényesen az utódok kezében a döntés, hogy mire használják őket.

Az a baj nálunk, hogy ha meghal valaki, annak többnyire meghal az emléke is. Szépen hangzik, hogy a műveiben él tovább, ám a legenda mögül - valamilyen hülye tapintatból - rendre kifestik az arcvonásait, az ebéd utáni böfögéseit.

Mi a halál, ha nem az élet értelme? A legvégső cél, minden korábbi tett csak előjáték az egyetlen igazi, nagy próbatételhez, a méltó elmúláshoz.

Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni. Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. De megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt. Ez az életünk értelme.

Bármelyik pillanatban eltűnhetsz! Most is. Vagy most. Vagy most. Amilyen gyakran csak lehet, olyasmivel foglalkozz, amelynek során boldogan halnál meg.

Nem vagyunk egyenlők, szemben az élettel. Szemben a halállal már inkább.

A nők kevésbé félnek a haláltól. Talán éppen azért, mert ők életet adnak? Nem tudom.

Az élet kellős közepén is velünk van a halál.

Mi marad az emberből halála után? Kell, hogy valahol tovább létezzen, ha nem is abban a formában, ahogyan addig. Örök lázadó az agy, a tudat - nem tud belenyugodni, hogy megsemmisül.

Az életben minden előreláthatatlan, ezt az egyet kivéve. Az ember bizonyos lehet a saját halálában.

Nincs annál keserűbb, mint elveszteni, akiket szerettünk. Az idő előtti halál, az igazságtalan halál a legrosszabbat hozza ki az emberből.

Mindenki meghal egyszer, és amikor ez megtörténik, azt hiszem, a lelkünk kiszabadul, és összeolvad a világ többi atomjával, molekulájával és energiájával; a fákkal, az éggel meg a folyókkal.

Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi történt köztük és gyermekeik között földi életük során.