Bármit tesz az ember, bárhová akar eljutni, a kezdőponttól mindenki a halálhoz érkezik meg.
A halál? Nincs ebben semmi különös. Porból vétettünk, porrá leszünk. A körforgás állandó. Testünk anyaga újra felhasználódik.
Mihelyt gyereke születik az embernek, ráébred, hogy meg kell halnia. Az ember a gyerekében a tulajdon sírkövét látja.
Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármikép is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.
A halottak nem próbálnak semmit kifejezni, a testük az üresség eszköze.
A halál nem veszteség, semmi sem tűnik el, minden a lény bioritmusának része csupán. Az élet anyaga is egy hordozó, közvetítő az idő egy más pontján, ám egy másik részén már nem lesz szükség erre az anyagra.
Ahogy elillan belőle az életerő minden maradványa, először a haszontalan apróságok távoznak az agyból. A filmes idézetek, a rádiós szlogenek, a celebpletykák meg a politikai ígéretek, mind-mind szétolvadnak, és csak a legerősebb, legmegrázóbb emlékek maradnak. Ahogy az agy meghal, letisztul, kikristályosodik benne az élettörténet. Úgy hat rá az idő, mint a jó borra.
Amikor valaki visszatér a halálból, általában kicsit jobban tiszteljük.
Soha semmi, ami egyszer az Istentől lételt vett a teremtés által, semmivé nem lehet.
Az egyetlen dolog, ami biztos, az a halál. Az időpontja nem biztos. Nem tudhatod sem a sajátodét, sem azokét, akiket szeretsz. Ezek tudatában fel kell tenni a kérdést: hogyan éljek? Az én magamnak adott válaszom erre az, hogy ha valamit csinálni akarok, azt MOST csináljam, ha valamit mondani akarok neked, azt MOST mondjam, mert tíz perc múlva már lehet, hogy egyikünk nincs itt.
A haláltól félünk, de a sírkövektől mindenkinek kéjes izgalom ül az arcára. Mintha keresztrejtvényt fejtenénk.
Talán csak nem hisszük el, hogy minden, amit valaha a halálunkról gondoltunk, egyszer tényleg megtörténik. És igen, az a sok kérdés, amin töprengünk, a hogyan és a miért, a hol és a mikor... valójában teljesen lényegtelen lesz, amikor elhagyjuk ezt a bolygót.
Amikor az ember szíve megszűnik dobogni a mellkasában, mindaz, amit még el akart mondani, de nem tette, minden apró darabka, amit magából akart adni, minden kudarc, amit a szőnyeg alá söpört azzal az ürüggyel, hogy túlságosan elfoglalt az élete... megszűnik vele együtt. Az a félig megtett lépés soha nem fejeződik be, és ez a legszörnyűbb dolog, amit az ember megbánhat.
Minden növény, minden állat, amely felnő, tenyészik, majd egyaránt elpusztul, de nem hal meg igazából. Csak az őt formáló erő ölt más-más alakot.
Ha valaki meghal a családban, nagyon fontos, hogy a gyerekkel megosszák a hírt. Észre fogja venni, hogy az általa jól ismert arcok megváltoznak. A gyerek szerette azt a valakit és annyira aggódik annak távolléte miatt, hogy nem is mer kérdéseket föltenni. Ha nem mondjuk el neki, hogy mi történt, az olyan, mintha úgy kezelnénk, mint egy kutyát vagy macskát, kitagadva őt a beszélni képes lények közösségéből.