Az élet is kötelező, épúgy, mint a halál. És ha már kötelező, próbáljuk tűrhetővé tenni.

Az ember a legnagyobb testi megpróbáltatást is eltűri, ha van valami értelme. Eltűri, ha tudja, hogy ezzel jogot válthat magának a jobb jövőhöz. Eltűri, ha látja, hogy egyelőre ez a szabadság ára. Eltűri esetleg még ilyen kilátások nélkül is, ha tudja, hogy valami nagy és tiszta ügyet szolgál vele.

Az élet fájdalmai önmagukban még nem kétségbeejtők, ha időnként felváltják őket az örömök. Az élet tulajdonképpen úgy szép, ha egyforma erővel éljük át minden fájdalmát és minden örömét.

Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalább is mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna. Sajnos, a jósághoz nagyon sok nyugalom kell és gondtalan élet. Ilyesmivel ma alig találkozunk. Az emberek egy részének van valamije - ezek azért nem lehetnek jók, mert meg akarják védeni azt, ami az övék, illetve amit az imént szereztek. A többi embernek semmije sincs. Ezek igyekeznek szerezni valamit, ha mást nem, hát "egzisztenciát". Ezer ember pontosan ezer vetélytársat jelent. Tehát ezer olyan embert, aki másirányú elfoglaltsága miatt, sajnos, nem ér rá jósággal foglalkozni.

Senki sem felnőtt addig, amíg hazugsággal igyekszik enyhíteni életét. Senki sem felnőtt addig, amíg tovább akar érni a tényeknél, amíg az élet "értelmét" keresi, amíg rejtett szépségeket és értékeket magyaráz helyzetekbe és emberekbe. Lelke mélyén kiskorú mindenki, aki így vigasztalja magát: "kell, hogy valami mélyebb értelme legyen az egésznek, mert különben nem lehetne kibírni". A felnőtt már tudja, hogy nincs semmi értelme, de valahogy mégiscsak kibírja. Abban a pillanatban válik felnőtté az ember, amikor nem érez többé csalódást.

Csak azok merik és tudják ma élesen, tárgyilagosan, valóban kötöttség nélkül szemlélni a világot, akiknek érdeke, hogy megváltozzék. Ezek azonban alig mondhatják el, hogy mit látnak benne.

Az élet, minden látszat ellenére, végtelenül egyhangú. Az emberek végeredményben mindig egyformán hazudnak és gyilkolnak.

Az ember egyedül hal meg, de másokkal él. A halálban apró részekre bomlik, de az életben maga is csak sejtje egy óriási testnek.

Szabadság nélkül nincs rend - szabadság nélkül semmi nincs.

Az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igazságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövőhöz beszélni, bármilyen gúnyosan szól közbe a jelen. Vállalni - szükség esetén - a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást.

Régi rögeszmém, hogy a szellemi embernek már esztétikai szempontból is forradalmárnak kellene lennie: tiltakoznia kellene egy sivár, dohos és kisstílűen zavaros világrend ellen.

Nem igaz, hogy nem szeretem a ház népét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.

Az életünket nem éljük, az életünk történik velünk.

Nem fontos, hogy miért él az ember, de döntően fontos, hogy miképpen él.

Tudományos könyvekben egy-egy lábjegyzetnek néha döntőbb szerep jut egy egész fejezetnél - és az életnek is vannak ilyen lábjegyzetei.