Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben.

Csak egymásról beszélhetünk, róla vagy rólam már lehetetlen. Ez hangozhat úgy, mintha eldobtuk volna szabadságunkat, önmagunkat. Soha nem voltam elevenebb, szabadabb, mint általa.

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
Dicsérő éneked én nem leszek.
Mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Nincs szebb ajándék,
nekem nem kell már semmi,
csak veled szeretnék önmagam lenni.

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok, amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

A részvét, Jane, sokszor sértő. Attól függ, kitől ered. Az ember sokszor hajlamos a részvétet kereken kikérni magának. De az ilyenfajta bántó részvét csak kemény, önző szívekben fogamzik meg, valami megvetéssel vegyes érzés azok iránt, akik bizonyos megérdemelt szenvedéseken vergődtek át. A maga részvéte, Jane, az a részvét, amely e pillanatban arcán tükröződik, egészen másfajta. Látom, hogy szeme könnyes, érzem, hogy keze remeg, tudom, hogy szíve csordultig tele szánakozással. A maga részvéte, drágám, a szerelem szenvedő szülőanyja: amit most érez irántam, az ennek a fenséges érzelemnek szülési kínja. Elfogadom a részvétét, Jane, hadd szülje meg a szerelmet: tárt karokkal várom.

Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre,
mint akit már réges-rég elvesztettem,
a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam
megkoszosodva, reményvesztetten.
Nem nyúlok utánad, épp csak nézek,
lefolyóban eltűnő víz után,
mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza,
mint ki szeretett élni, de halni sem utál.

Még szeretlek, nélküled nem tudok élni,
A karodba bújva a csókodat kérni.
Örökkön-örökké csak veled lenni,
A szabad utat járni és bármit megtenni.

Ha mellém ül, becsukom a szememet, és mint a vakok, ujjaim hegyével "látom" őt. Minden vonását, arcának parányi rezdüléseit, szeme felvillanó fényét, az apró kis ráncokat, mindent, mindent, ami Pista, rögzítek, és magamba zárom örökre, hogy bennem éljen az idő végeztéig.

Ha eljövend a búcsúóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

Mindig azt mondtam, a szerelem gyengeség, és azt vallottam, hogy ezek az évek nem alkalmasak szerelemre. Azt vallottam, hogy az ember életét csak a munka, a mozgalom töltheti ki, az teheti boldoggá. Aztán odabent rájöttem, hogy az élet ennél több. A szerelem is az élethez tartozik. Nagyon szeretlek, Ágnes.

Szerettem és azóta is hiányolom életjel-érintéseidet, azt, hogy valahányszor elmentél mellettem, megsimogattál valamimen, egyszerűen csak érzékeltetve: látod ám, hogy ott vagyok, engem látsz és nekem örülsz.

Mondjam azt, hogy jó vagyok? Esetleg azt, hogy gonosz? Céltalan kísérlet volna. Nem mondok magamról semmit. Mit érnek a szavak fedezet nélkül? Semmit. Azt kell elmondanom, mit tettem, az ítélet pedig már nem tartozik rám.

Harmat ragyog a virágon. Csak most ne
Lopódzék egy gyáva könnycsepp szemembe!
Amit érzek, rejtse tőle s amit érez, tőlem el,
Áthatatlan fátyolával szemen, arcom minden jel.
Vándorbotom nehéz volna, s nekünk nehéz az élet,
Hogyha tudná, mint imádom és ha tudnám, hogy szeret.

Egy szava - egy egész világ, egy egész gondolatok világa, amelyben bolyongok, és édes tévelyedéssel bolyongok... Minden kicsinység becset nyer, ha arra tartozik, akit szeretünk. Egy kéznyomás nagy és nyomós történet... egy mosolygás szívet rezgető látás... egy csók mennyei gyönyörűség...