A költészet életforma. Úszás az anyanyelvben, a ritmusban, a formában, lebegés a magzatvízben - a teljesség élménye.
A tisztelet nem alárendelés. Ha maga a teremtő Isten tisztel bennünket, mint szabad akarattal rendelkező lényeket, akkor ennyit nektek se legyen kínos megtenni.
Ne higgyétek, hogy a táncotok egyszer majd jó lesz. Most lesz jó, vagy sosem. Semmi nem majd jó. Most jó vagy sosem. Ha sétálsz a parketten, sétálj jól! Sokáig hittem azt, hogy az élet majd eljön hozzám, ha megtanulom ezt vagy azt, ha megszerzem ezt vagy azt. Hát a nagy frászt! Az élet sosem jön el, az élet itt van, onnantól kezdve, hogy megfogantál az anyád méhében.
Kukába dobtad viselt éveinket -
Megszűntem, mint egy elkapott tekintet.
Azt mondják, majd elmúlik.
És végül is miért ne?
Függőségem, magányom
Fájdalmas szövődménye,
Naponta tükör elé
Állok, hogy elmondhassam:
Felgyógyulok belőled
Egyszer, bár kínos-lassan.
Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre,
mint akit már réges-rég elvesztettem,
a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam
megkoszosodva, reményvesztetten.
Nem nyúlok utánad, épp csak nézek,
lefolyóban eltűnő víz után,
mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza,
mint ki szeretett élni, de halni sem utál.
Vágyat sugárzom? Védelemért eseng
kisgyermek énem? Ostoba álca csak.
Így játszik az, aki megtanulta:
meztelen önmaga úgyse kéne.
Arany-ezüst voltam,
Gyémánt lenni vágytam,
Nem olvadni, csak elégni
Narancsfényű lángban.
Szépen öregszem, ez talán vigasztal,
Mosolyráncokkal, mint a boldogok,
S mert nem bírok a gyorsuló irammal,
Azt szeretem, akit más eldobott.
Egymástól nincs mit számon kérnünk,
gyilkolok én is, hogyha kell.
Tudom, hogy jobban te szerettél,
a súlyát én nem bírtam el. 
Ne csodáld, hogy feszengek idegen életemben,
különös tárgyak között ülünk egymással szemben.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,
De néha mintha érezném az örvényt,
és szédülök, mint akit elkapott,
vágy és félelem hullámverésében
elfelejtem, miből és hol vagyok.
Százszobás menedékház a méhem,
benne nyugszik el minden összebújva,
tucatszor pusztulok el minden évben,
és tizenkétszer támadok fel újra.
hajlongnak előttem a fák azért,
mert virágzom, míg gyümölcsöt hozok,
de minden meg nem fogant magzatért,
ha nő a hold, véremmel áldozok.
Nem bánom, ha csak hangszered leszek,
sem azt, ha mostanáig másé voltál,
nem bánok férjet, gyermeket... ha kell,
áldozz fel, csak legyél te az oltár.