Semmibe sem hasonlít az életem a másokéra. Nincsen lakásom, nincsenek bútoraim meg macskám, nincsenek szakácskönyveim és terveim. Azt hittem, baromi okosan szerveztem a dolgot, hogy megértettem az élet lényegét, hogy sokkal rafináltabb voltam, mint a többiek és veregettem a vállam, hogy lám, nem estem ugyanabba a csapdába. És tessék, most itt állok megfürödve. Most szívesen fékeznék egy kicsit, megállnák a rohanásban, mert olyan szép magával az élet. Mondtam, hogy megpróbálom majd maga nélkül is... Hát próbálom, próbálom, de nem nagyon megy, állandóan csak maga jár a fejemben.

Neved az álmatlan tengerre írom
Már fodraid közt leng a szürkület
Virraszt velem örökös éber áram.
Sötétedik. Meghalok nélküled.

Ha megvakulnék, arcának emléke segítene életben maradni az örök sötétségben.

Mért könnyű? S mért hoz minden évszak
gyümölcsöt? Mert megláttalak
s tudtam, hogy belül is oly szép vagy,
mint kint; szobor, min nem farag
tovább az ember; lény, kin semmit
sem kell már változtatni.

Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!

Ajkad mosolygása kárt csinált eszembe`;
Nem tudom, ki vagy, csak azt tudom: szeretlek!

Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.

Igazából nem is veled törődöm, hanem azzal a borzongató érzéssel, ami abból származik, hogy szeretlek téged.

S mert szív, felezve, alig-alig élhet,
én egész szívemet átadtam néked;
így maradok, mint ismersz,
egyre csonkább.

Mióta eszmélek, szeretek szeretni, hiszen tudod: sokat és sokfélét szerettem. Téged talán jobban, mint másokat, de mindez nagyon rég volt. Az évek csöndben körém rakódtak. Közönyből építettem nyugalmat. Azt hittem, hozzám nem ér fel már semmi hullámverés. De te egyszer csak újra megjelentél, vadul dörömböltél, és rám törted a kaput. Szédülök, mint aki varázslatból ébred. Mi ez? Felfogni sem tudom, mi történt velem. Egyik pillanatról a másikra - váratlanul és hihetetlenül - sarkaiból fordult ki a világ? Vagy csak az én világom? Egy biztos: kötelékeim fellazultak, zárt énem kitárult, a mindenség részesévé lettem. Olyat kaptam Tőled és Általad, amit örökre elveszettnek hittem: a létezés értelmébe vetett hitet.

Annyira tetszel,
hogy nem tudlak szeretni:
rossz, hogy nem én vagy.

Megcsókol és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem, az el van zsibbadva. Ilyen hatása van magának.

Egykor nagyon szerettelek,
S most is. Ám ez szinte más.
Ez is, az is szerelem, de
Benne milyen változás!

Magát sohase szerették szenvedélyesen. Talán nem is tudja, mit jelent ez a szó. Én se tudnám, ha nem ismerem meg magát. A szenvedély olyan, mint egy pokolgép. Bizonyára mindenkibe be van építve. Nem órára és percre és másodpercre időzítve, hanem egy másik ember megjelenésére beállítva. Eddig nem jött senki, akitől felrobbant volna bennem ez a programozott bomba. Amióta szerethetem magát, tudom, mi a szenvedély. Megláttam, ott volt mellettem, megszédültem, mert éreztem, hogy maga is megszédült tőlem. Magában is felrobbant a szenvedély, mert életében először érezte, hogy szenvedélyesen szeretik. Eddig is szerették, de nem fenntartás nélkül, ahogy én.

Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.