Hasztalan mondogatja magának az ember, hogy mindig harcolnia kellene a hiúsága ellen. Minduntalan meglepődik, mennyire nagyra tartja magát és munkáját, mennyire érzékeny, sőt túl érzékeny a hírnevére. Mindig meghökkent, hogy a lelkemen ejtett legkisebb karcolás is mennyire tud fájni.

Dobogó szívem minden paránya,
Mely amíg élt, tiszta lánggal égett;
Századokról századokra szállva,
Nem szeret mást, senki mást, csak téged!
Te vagy üdve, vágya, mindene,
Örök álma, örök élete.

Nem mozdultam mellőled, látni akartam,
amint a fotel karfájára hajtogatod levetett
álmainkat. Tudni akartam, megédesül-e
az éjszaka íze, ha kiejtem neved.
Fölismeri-e szemed ikercsillaga
a véglegességet kiterített szívemben.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.
A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad -
Rossz óra volt, amelybe` lettél,
Amikor énnekem születtél.

Mindenkinek van egy élet-könyve, ahol a sors rója egymás után a sorokat, és más embereket is beleír a sorsunkba, egy-egy oldalt szentelve nekik. Az én könyvemben még a margóra is a te nevedet írta.

Te egymagadban minden voltál,
mert szívvel szívemig hajoltál,
a te hűséged mindent pótolt,
melletted még a rossz is jó volt.

Szeretlek égi áhítattal,
Híven, örökké, igazán.
Oly tiszta, mint a nap, szerelmem,
És mély, miként az óceán.
Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,
Szebb, mint az égnek minden csillaga;
A mennyet én már itt megízlelém,
Az én szerelmem az élet maga.

Soha nem tudtak más szavai úgy ütni, mint a te szavaid. Hogy tudott fájni minden ékezet, minden magánhangzó, mind megütött és bántott, és mégis, úgy szerettem őket, annyira, ahogy téged.

Szeretlek! Légy szívvel szívemhez kedves.
S jaj, ne taszíts el, nem teheted,
hogy lerázd válladról szegény fejemet.
Szerelem hite kell, szerelmes szeretet,
az kell e főnek. Anyámtól kenyeret
kérhettem így, ahogy most tőled
kérem: ne hagyd el jövendőmet.

El akarlak érni
túl a csillagokon
túl mindenen
mert nagyon szeretlek
Téged
túl minden emberi mértéken
túl Istenen
túl a végtelenen
túl a szerelmen
szeretlek
Téged.

Csak higgyen az erényben, de áldozza föl nekem e hitét, borzadjon el bűneitől, de mégse legyen megállása; vegye űzőbe az ezerarcú rémület, de ne tudjon menedékre lelni, sem rajtuk úrrá lenni, csak az én ölelő karjaim között. Akkor aztán, nem bánom, ha azt mondja: - "Imádlak!", mert az összes asszonyok közül neki egyedül lesz joga ezt mondani.

A "csalfa" szó mindig édes zene volt fülemnek; mi asszonyok a "szívtelen" után ezt szeretjük a legjobban hallani, kiérdemelni pedig még könnyebb, mint amazt.

Én mindenre emlékezem
Hogy szép voltál. Gyönyörűen
hordtad a vállad, a fejed
s halálosan szerettelek.

Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.

Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.