Szeretem magát, magára gondolok, lépten-nyomon elérzékenyülök s jobban, mintsem óhajtanám, a maga ügyeivel bajlódom, szorongva találgatom, vajon mit gondolhat most; átérzem minden gondját-baját, s át is vállalnám, csak lehetne; őrizem a szívét, ahogy a szobáját őriztem valaha, kitessékelve az alkalmatlankodókat; egyszóval mind jobban tapasztalom, milyen az, mikor az ember valakit jobban szeret, mint önnönmagát: mert én így szeretem, drágám. Ezt gyakran mondják csak úgy a levegőbe; dobálóznak a nagy szavakkal. Én, hogyha mondom is, sose szajkó módra, én mélységes mélyen átérzem.
Bármikor meghalnék érted. De érted élni nem tudnék.
Te vagy a másik felem. A kristálytiszta levegő, amely körülvesz és élettel tölti meg a testemet. A csillagok és az ezüstös holdfény az éjszakában, amely nélkül komor lenne a világ. A bársonyos víz, ami úgy simogatja minden porcikámat, mint ereimben sebesen rohanó vér, ami felforr, ha a közelembe érsz.
Az életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy ott volt valaki, de nem igaz. Ott soha nem volt senki.
Most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy toronyugrást fontolgatok.
Úgy érzem, veled még az öregséget is elviselném.
Titkosan szeretlek, ahogy a bűnös dolgokat; akár a lélek az árnyat...
Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek. Bárhogy alakuljon ezután, soha mással nem fogom ugyanezt érezni. Nem tehetjük meg nem történtté, ami az elmúlt években ért bennünket, de talán jobbra fordíthatjuk a kettőnk életét.
Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.
Szeretem a férfit, nem azért, mert szép, nem azért, mert okos, mert tanult, mert zseniális, mert hősies, mert odaadó, nem azért. Hanem szeretem, egyszerűen azért, mert csak ő tudja nekem adni azt a mámort, ami nélkül nem tudok élni!
Szerelmes vagyok a szomorú szemeidbe, és minden vágyam, hogy felvidítsalak, és lehet, hogy akkor, ha vidámabb szemed volna, kiszeretnék belőled, ettől újra szomorú volnál, s újra beléd szeretnék.
Hogy honnan tudom, hogy te engemet?
hát tudod úgy alakultak a felhők
hogy összeszerelmezték az egemet.
Ha írok neked smst
azt fullkomolyan veszem
töprengek egy évig
aztán kitörölgetem
a szóközt és a pontokat
a mondatok végéről
lecsípem a szmájlijelet
egy szóvicc széléről
hogy pont kilenc karakter
maradjon még hátra
és a legesleglényegesebb
szót hagyom utoljára...
Hiányzik az a hülye
fejed igen ez a csapdád
amibe úgy tűnik totál beleestem:
hogy a te arcodat látom
mindegyik felesben.
Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!