Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
Hozzám tartozol
- nekem: nem.
Ott állsz a Vihar
Dobbanatlan Szívében.
Állsz. Állsz és mozgatsz.
Nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt,
az archetipikus, benned lakó izét,
a minekmondjam, ezt a női entitást,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.
Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.
Szeretlek önzésből, kimondom;
mert a midőn szemedbe nézek:
egyszerre tűrhetőbb a sorsom
s én kezdlek vigasztalni téged!
Hosszan nézek el utánad,
S mint örvény a víz alatt,
Meg-megkapja és sodorja
Lelkemet egy gondolat
Tán utolszor láttalak most,
Vagy ha látlak ezután...
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
Várlak a déli sugárban
Várlak az éji sötétben
Várlak a télben, a nyárban
Várlak a földön, az égen.
Olyan vagyok, mint egy öreg ház,
Ha nem fűtesz, tönkremegyek.
Én kevesekhez
tartozom - de legalább
keveseknek is.
Sohasem hiányoztál
Annyira nekem
Mint mielőtt
Megismertelek volna.
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Hát persze, hogy szeretlek. Annyira szeretlek, hogy nem is gondolkozom rajta. Nem is hajtogatom. Olyan természetesen szeretlek, ahogy lélegzem, meszesedem, süketülök, hullajtom a hajam.
Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak;
szívem pokol, megmutatom, hogy ég;
de hisz tudod, választóvíz szerelmem,
melyben megtisztul az érzékiség.
Nekem szabad egyedül Érted égnem;
mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.
Tudom, hogy egyszer újra találkozni fogok Kyjal, és két csók között a fülébe suttogom a leírt szavakat. Akkor egyszerre feltámadnak majd a semmiből, a hamuból, és újra élettel teli, hús-vér szavakká válnak.