A gondolatok kifogytak tőlem, mert csak egy gondolat, hatalmas, mint a halálos fájdalom, elfoglaló, mint a kívánkozó reménység, erős, mint az érc és édes, mint a mennyei gyönyörűség, egy gondolat maradt meg nékem, és ez a gondolat - Ő.

Csak azt akarom mondani, hogy kedvesebb vagy, mint reméltem, és sokkal jobb szerető, mint álmodtam.

Bárhová nézek te vagy akit látok
egységben élünk miként az átok
beszélem veled e hétvégi nyelvet
minek keresni szerelemben elvet.

Túl rajtad és túl magamon
fölemelsz mégis szabadon,
mert nincs utam, nincs más utad,
a vérképem is kimutat,

Rosszat hallani tőled, az is többet ér, mint levegőnek lenni előtted. Évekig gyakoroltam, hogy levegő vagyok a szemedben. Pocsék halmazállapot. Idegen életforma, nekem nagyon idegen, mégis elviseltem.

"Igen", ami nálam, "nem", tenálad.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.

Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;

Téged választottalak, véglegesen és visszavonhatatlanul. Hogy örökre-e? Remélem. De egyszer már ígértem neked, hogy örökké, szóval azóta óvatos vagyok ezzel az óriási, rettentő ígérettel.

Ördöggel hogyha álmodok, rákiálthatom: Pusztulj innen! De hogy kiáltsam ezt rá egy angyalra?

Egy elsárgult falevelet sodor lábad elé a szél. Eltaposod? Vagy felveszed? Az én szívem az a sárga falevél.

Benned
keresem menedékem,
találom hullásomat.

Nem, nem felejtettelek el, de te aludtál a szívemben, és én nem mertelek felébreszteni.

Hányszor hívtál és mégis hagytalak
Elveszni Téged, szívem csendjein,
S amíg nevettem más reményein,
Temetve mindent, elsirattalak.

Tudod, rossz vagyok. De tettem-e valamit ellenedre? Ám korholj, figyelmeztess, szidjál, vagy akár verj is meg, ha vétek valamit ellened, mindezt elviselem. De hogy egyáltalán ügyet se vess rám, ez kétségbe ejt! Ettől megőrülök!