Nem tudlak elveszíteni,
visszajársz egyre bennem,
ismételt lángot szítani
szerelmeddel, szerelmem.

Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépelődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.
Ne is értsd meg soha.

Csak most látom, hogy mindig is őt szerettem... Mindig, az első perctől fogva. Éppen azért féltem tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben is, mint mindenben. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam Jane-nel... szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem... és megjárattam vele a poklok útját... Most pedig úgy vágyom utána, hogy majd belehalok. Azt mondhatod, persze, jellemző, hogy amint elérhetetlenné válik valami, azonnal felébred bennem utána a vágy. Lehet, hogy igazad is van. Hogy ilyen vagyok. De azt tudom, hogy szeretem Jane-t, hogy mindig szeretni fogom őt, és hogy most itt hagyott örökre...

Magamhoz kéne húzni mit kezem bohón elengedett
mint sós cukrot hányás után úgy nyalni föl szerelmedet
kómába nélküled a vak szájtáti semmibe hullok
mert nem szerettem én még senkit így előtted ennyire.

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Szerettelek hűtlen, mi lett volna, ha hű vagy?

Tudom már, te vagy a szerelmem, a véremből jössz, arra vársz, hogy karomba szorítsalak, hogy egyek legyünk... Rólad álmodtam. Bennem voltál, s én adtam a véremet, az izmaimat, a csontjaimat. Nem fájt. Oly szelíden vetted magadhoz a szívem, hogy gyönyörűség volt megosztanom magam. Azt kerestem, hogy mi bennem a legjobb, mi a legszebb, hogy azt is neked adhassam.

Én bántottalak
és megaláztalak,
örömeidtől de sokszor megfosztottalak.
Nem tudom jóvá hogyan tehetném
minden fájdalmas pillanatodat.
Pedig nagyon szeretném.

Nem kell, hogy igaz legyen, nem baj, ha csak álom, de fordulj meg, kérlek. Nem mese, nem álom, hogy egy nap mosolyogni láttalak. Lehet, hogy becsaptam magam, lehet, hogy álmodtam, amikor azt hittem, mosolyod nekem szól, de nem lehetett tévedés, nem lehetett álom, amikor nevemen szólítottál... Soha nem volt tévedés, és soha nem volt álom, hogy szeretlek téged.

Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.

Ha volna is bennem egy csepp önteltség, ha egyáltalán volt, annak is ma befellegzett. Titokban mindig azt hittem, azt reméltem, a sok ezzel ellentmondó látszat ellenére, hogy egy kicsit szerelmes vagy belém. Bocsáss meg. Ez azt jelenti, hogy még én is félreértem a barátságot. Ma végképp meggyőztél, hogy én is épp olyan buta liba vagyok, mint a többi. És hogy neked szabadság, nagy, állandó, cselekvő szabadság kell, és nem akarsz lelki klinikát nyitni az ilyen nyavalyásoknak, mint én.

A veled töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek, soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!

Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre csak 160 karakter.

Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!

Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható.