Azt hiszem, már az első találkozásunkkor beléd szerettem, és bár sokért nem adnám, ha kiírhatnám magamból ezt az érzést, és szabad lehetnék - nem tehetem. Te voltál minden reményem, te adtál célt az életemnek.

A szerelem fogalma tág, számtalan érzelem belefér, s majdnem mind megteszi, ha a cél: elvonni a figyelmet a valódiról, az egyetlenről, a tökéletesről, a szerelemről.

Azt mondtad, a "szerelmesnek lenni" kifejezés elavult, értelmetlen, de végül megértetted, mert szerelmes lettél belém.

A levelek nem tévednek el, igaz? De fennáll a lehetőség, hogy nem akarsz írni, hogy haragszol rám, és most ugyanúgy váratsz engem, ahogyan azelőtt én várattalak.

Nézd a csillagokat, csillagom. Ha én volnék a menny, ezernyi szemmel nézhetnék le rád.

Téged választottalak, véglegesen és visszavonhatatlanul. Hogy örökre-e? Remélem. De egyszer már ígértem neked, hogy örökké, szóval azóta óvatos vagyok ezzel az óriási, rettentő ígérettel.

Hagyd a létrát, ugorj, ha vakon is, az örökkévalóságba, jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a menny, jöjjön a pokol...

Emlékszem mindenre, amit tanítottál, nem felejtettem el az alapelveket, amelyre az életet fel lehet építeni. Alkalmazott egzisztencializmus. Azt mondom magamnak, hogy egyetlen más felnőtt emberért sem vagyok felelős, és nem azért jöttem a világra, hogy megfeleljek.

A legjobb házasságnak is ez a sorsa. Nem rózsaágy, hanem csatatér.

Hidd el, ez árnyékvilágban
csak az boldog, aki részeg.
Kacag tőle a nyomorult,
s aki bátor, még merészebb.

A hiány fogékonyabbá teszi a szívet.

Jusson eszedbe: ha egy munka megéri, hogy csináld, akkor azt is megéri, hogy jól csináld.