Hervadó télvirág nyílik csak nélküled,
hűségem kékmadár, búcsút int, ellebeg,
emléked fáklyaláng, lelkemben szendereg.

Remény csillaga,
Nyári álmok éjjelén,
Hozzád tér haza.

Hányszor hívtál és mégis hagytalak
Elveszni Téged, szívem csendjein,
S amíg nevettem más reményein,
Temetve mindent, elsirattalak.

Levetett percek meztelen magánya,
Összegyűrt arcod hordozom magamban.
Nézem a semmit, minden oly hasztalan,
Véget ért éltem bolondos tavasza.

Eldobva hű szerelmemet,
Csókunk, vágyunk mind elégett.
Nem maradt más, csak az emlék,
Hamuval írt szeretlek még!

Ölellek, mint szél a fákat,
Hajnalt az est, Nap az árnyat.
Szivárványként ezer színnel
Rajzollak meg, szerelemmel.

Mosolygó arcú gondolat,
taníts remélni csendesen!

Jó volna még gyermek lenni,
álmodni újra száz mesét.
Tiszta szívvel hűn szeretni,
lelkemből kincset osztva szét!

Születni kell mindig, újra,
száz halálon mosolyogva.
Dolgunk tenni igaz szívvel,
látván magunk más szemével.

Hű emlék marad,
a szívemen egy álom
őrzi arcodat.

Életem játék,
gyermek vagyok karodban,
boldog ajándék.