Nincs nagyobb kockázat, mint az őszinteség. A hazugság a puhatestűek mészváza: tartást ad, gerincet pótol.

A világ értelmetlen esemény - és trágyahordalék. De boldogság mégiscsak van. Kell hogy legyen valamiféle beteljesülés, a siker, a gyönyör ritka pillanata, amikor hinni merünk a hazugságainkban is. A boldog ember mint szépséget nyújthatja át saját magát. A boldogságban rejlik a nagy titok. A lényeg, ami után mindenki töri magát.

Szörnyű szeretni, és mégis képtelennek lenni rá, hogy vágyát az ember betöltse.

Ringatódzom az emlékeken. Néha azt hiszem, magam idézem fel őket, máskor meg, hogy ők játszanak velem. Ebben a múltban gyökerező, furcsa álomvilágban élem a mindennapokat, csak a szemem fénye kopott meg egy picikét: a hitem. Be kell ismernem, hogy mit sem ér a hűség, az állhatatosság, ha alázattal nem párosul. Be kell ismernem a kudarcot: álmot senkire sem lehet rákényszeríteni. Igazán boldog csak akkor lehetek, ha öntörvényeik szerint teszem boldoggá azokat, akiket szeretek. De ehhez, mint Mózesnek, szét kellene törnöm a kőtábláimat. Győzni magam fölött. Kétes diadal.

Amire vágyik, azt tulajdonképpen nem is kívánja. Boldoggá biztosan nem teszi. Mindegy, a sorsát senki el nem kerülheti. Akkor hát - így mondták odahaza -, ha már kíván az ember, olyat kívánjon, hogy az atyaúristen is elszégyellje magát a kevésért, amit adott.

Az érzelem nem bolti áru, amit rádobnak a mérlegre, a mutató kileng, s aztán fizethetsz érte, amennyi jár. Nem osztható, nem szabható, akár a végtelen fogalma, amely szétfeszíti a matematikát, de belefér a legegyszerűbb eleven lélekbe. Mit von le a szeretet értékéből, ha másra is sugárzik? Irigység, tulajdonféltés, féltékenység - pondrók a lélekben. Hát miféle szerelem az, amelyik pórázra fűz, ahelyett, hogy szárnyakat adna?!

Mióta eszmélek, szeretek szeretni, hiszen tudod: sokat és sokfélét szerettem. Téged talán jobban, mint másokat, de mindez nagyon rég volt. Az évek csöndben körém rakódtak. Közönyből építettem nyugalmat. Azt hittem, hozzám nem ér fel már semmi hullámverés. De te egyszer csak újra megjelentél, vadul dörömböltél, és rám törted a kaput. Szédülök, mint aki varázslatból ébred. Mi ez? Felfogni sem tudom, mi történt velem. Egyik pillanatról a másikra - váratlanul és hihetetlenül - sarkaiból fordult ki a világ? Vagy csak az én világom? Egy biztos: kötelékeim fellazultak, zárt énem kitárult, a mindenség részesévé lettem. Olyat kaptam Tőled és Általad, amit örökre elveszettnek hittem: a létezés értelmébe vetett hitet.