Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de különböző utakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve. Kövesse kiki vezércsillagát!

Az Isten a mellet csontból és húsból alkotta átlátszó üveg helyett s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba tekinteni.

O, hiu ábrándok! Békóban sorvadok
Sötét a börtönöm, szultán rabja vagyok.
A napok folyását, évek haladását
Csak az számlálja meg, ki reggelt, estét lát.
Ifju vagyok-e még, öreg lettem-e már,
Ki tudná? Vendégem csak egy halálmadár.
A toronypárkányról néha sivit, visit;
Tán nekem beszéli bokros szenvedésit!

Csillagos éjeken, hogy ha minden pihen,
Te vezetsz, szerelem, titkos ösvényeden.
A hold sejtő arca biztatva lép elő.
Balzsamot lehellő ekkor a lágy szellő,
S ég, föld rezgi velem azt a kéjt, izgalmat,
Amit szívem érez s miről ajkam hallgat.
Szeretlek! s az élet mi is volna nekem,
Ha te nem szeretnél, édes egyetlenem!

Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy különben is összeroskadnánk.

Vannak szelíd, holdas éjszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen idegeink csábítója s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja fel. Ilyenkor az eltemetett szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének. Talán csak percekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról.

Harmat ragyog a virágon. Csak most ne
Lopódzék egy gyáva könnycsepp szemembe!
Amit érzek, rejtse tőle s amit érez, tőlem el,
Áthatatlan fátyolával szemen, arcom minden jel.
Vándorbotom nehéz volna, s nekünk nehéz az élet,
Hogyha tudná, mint imádom és ha tudnám, hogy szeret.

A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről, s belélete történetét is ritkán árulja el. De a nőt megítélheted abból, amit lakása küszöbén belül látsz. Miként arcát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le kedélyét.

Egy nő szívében legalább akkora erővel bír a titkolódzás, mint a közlekedés vágya. Megértetni s megfoghatlannak lenni egyaránt óhajt.

Óh, az ember gyarló teremtés, mikor imádkozik vagy vétkezik egyaránt. Minden csak máz rajtunk, mely gyöngeségeket von be. Bűneink nagy része túlhajtott erény, erényeink nagy része magát ki nem nőtt bűn. Játékszerei vagyunk ellenszenveinknek, melyek megvakítanak, és közönyünknek, mely érzéseink lángját oltja ki, hogy a sötétségben szellemünk elaludjék, és szívetlenség által butákká váljunk.

Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnnyal megint a gyertyafénynek rohan.

Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden tárgyra hamar megtalálja az illő szót.

Van helyzet, melyben kívánságunk betöltése fájóbban hat reánk, mint a visszautasítás.

Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe.

Aki néhány percet úgy élt át, hogy magát nem becsülhette, s gyémántként, mely törést kap, sohasem fogja úgy összegyűjteni és visszaragyogtatni a sugarakat; sohasem képes úgy örvendeni, mint addig tevé.