Tudom hogy vége, de az emléked él,
az illatod tőlem messze viszi a szél!
Ez a lélek még mindig remél,
hiányzol, itt az utolsó levél!

Tudjátok jól, én fent leszek az égben,
onnan nézek rátok, sajnos eddig éltem.
Csak a remény él, az emlékem megmarad.
az idő szekere mellettem is elhalad!

A belső a fontos, ne figyelj fel a bájra,
Néha a szép burkolat szörnyeteget takar.
Ha csapdába kerültél, úgy irányít, ahogy akar.

Soha ne legyél olyan, mint mások,
Mert ezzel csak a saját sírodat ásod.
Soha ne úgy élj, ahogy mások szeretnék.
Élj úgy mindig, ahogyan szeretnél.

Volt, hogy elengedték a kezem, és hogy magányos voltam,
És a szívem összetörték, de fel kellett fogjam,
Ilyen az élet, nem választhatok újat.
És ha újra kezdhetném, én nem feledem a múltat,
Hogy felálltam a földről, és eljutottam idáig,
Felépítettem valamit, amit építek mindmáig.

Még szeretlek, nélküled nem tudok élni,
A karodba bújva a csókodat kérni.
Örökkön-örökké csak veled lenni,
A szabad utat járni és bármit megtenni.

Az égre nézek fel, rád gondolok újra,
Az arcodat is látom, bár kicsit megfakulva.
Az arcomat elfordítom, a karjaimat bezárom,
És ordítom a világnak: ez nem lehet csak álom!
Most mégis felébredek, és könnyes szemmel nézem,
Hogy összetörted azt, amit irántad érzek.

Mondd, miért nem érdekellek, mondd, miért hagytál el?
Mondd, miért jó egyedül, mondd, miért adtad fel?
A kérdésekre válasz, ez lenne a vágyam,
a hangom hozzád hegedül, teli érzésekkel, lágyan.

Ha az életemmel kell fizetnem, én megtenném ezt érted,
és ezt nem szavakkal mondtad, ezt a szemeiddel kérted.
Az álmomban már jártál, és megfogtad a kezem,
az élet szerelemfáján most a mi virágunk terem.

Élj úgy, mintha az utolsó nap ez lenne,
élj úgy, mintha a Nap többet fel nem kelne.
Élj úgy, hogy azt mondhasd, nem bánom,
élj úgy, ahogy te szeretnél ezen a világon!