Lehet, hogy a szívedben elkezdődött egyfajta áramlás, amit szerelemnek nevezel, mert megismertél valakit, mert tetszik neked. És az ember már csak ilyen, gyorsítaná a tempót, tekerné az óra mutatóit, múljanak már azok a fránya percek, lásson meg engem, legyen már végre velem az, aki felbolydította a lelkemet. De az órát nem lehet sem előretekerni, sem megállítani, ahogy majd akkor szeretnéd, amikor már azzal vagy, akit szeretsz.

Kelet felé a napfény, nyugat mögött az ár:
keletre űz a vándorkedv s nyugat kapuja vár.
Úgy hajt e furcsa őrület, hogy vennék búcsút én,
mert tenger hív és csillag hív és ó, mert hív az ég.

Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,
néztem vitorlám íve alól messze világokat,
de a leggyönyörűbb, amit az Úr mutatott valaha,
az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.

Mélyen a szemembe néz, és egy pillanatra megszűnik körülöttünk a világ - csak mi ketten létezünk. Annyira szeretnék a karjába ugrani és feloldódni az ölelésében, hogy komolyan elgondolkodom azon, vajon orvosilag igazolható-e ilyen szintű vonzódás egy másik emberi lényhez.

A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nem. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett.

Ha ölelésre vár szived,
Ha karmelegre vágy emészt,
Hiába nyujtod ki karod,
Csak mástól kaphatsz ölelést.

Van a várakozás... Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő - ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.

Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert... de nincs "mert"... nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy... Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú... a pici tollacska szárnyakat ad... neked is.

Első a munka, én a második,
apám csak megy, hajt, és többről álmodik.

Úgy ismernélek, Ismeretlen!
Téged, mélyen lelkembe nyúlva,
életem, mint viharzás, összedúlva,
Megfoghatatlan, Rokonom benn!
Úgy ismernélek, szolga lényed.

Az ember olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.

Az ember vágyakozásra és nem a meglévő dolgok megbecsülésére van programozva.

De drága vagy s tán nekem drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős tarjak
Ezek, amiket most mutatok.
De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.

A vágyakozás nem hal meg attól, hogy a tárgya elérhetetlenné válik, sőt felerősödik. Ez jelenti a fiatalságot. Az élet előrehaladtával éppen ezek a beteljesületlenségtől izzó fiatalkori vágyak lesznek az első olyan álmok, amiket az ember kénytelen elfojtani. Ennek az a titka, hogy az ember látszólag megöli magában a vágyat, valójában azonban elraktározza a szíve legmélyén, hogy egyetlen felsőbb hatalom se sejthesse meg a létezését.

Látogass meg álmomban, és
Boldogabb lesz az ébredés.
Mert úgy éjjel elfeledem,
Hogy nappal a vágy reménytelen.