Olyan volt, mint a sós forrás, amelytől csak égetőbb lesz a szomja annak, aki iszik belőle, anélkül, hogy valaha is kielégülne tőle. Kiittam a csalóka serleget, nem tudva, mit cselekedtem. Voltaképpen mikor tudjuk, hogy a valóságban mit is teszünk?
Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.
A vágy nem más, mint mohóság az "egyre több" után. A vágy elégedetlenség, elégedetlenség azzal, ami van: a jelennel. Ezért az elégedettséget jövőbeni reményeidben kezded keresni. A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már - és azt a valamit sosem hozta el -, te még mindig reménytelenül reménykedsz.
Amire vágyik, azt tulajdonképpen nem is kívánja. Boldoggá biztosan nem teszi. Mindegy, a sorsát senki el nem kerülheti. Akkor hát - így mondták odahaza -, ha már kíván az ember, olyat kívánjon, hogy az atyaúristen is elszégyellje magát a kevésért, amit adott.
El-, el-, elérni egymás ajakát,
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét,
vagy, ha még az se, szemük közelét,
vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság
romja alól... egymás... gondolatát...
Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogyha hallanám,
nem lenne több szomorúságom,
hogyha látnám szép arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban, amikor nem tudsz róla.
